SZÍNHÁZ

HAZUDJ INKÁBB KEDVESEM

Játékszín

A színlapon azt olvashatjuk, hogy a darab bűnügyi komédia. Ahogy ez lenni szokott, a bűnügy a komédia szolgálatában áll. Pedig ez a bűnügy önmagában elég komoly, logikus és életszerű. Karácsonyeste van. A szobalánnyal (Eliza, Román Judit) összefog a betörő (Juan, Vadász Gábor), hogy a viszonylag gazdag család lakását kirabolják. A betörő álruhában érkezik, pizzafutárként, a másik álruhás, a pap, a mentőkocsiban várja a betörőt a zsákmánnyal. A terv logikus, de az emberi tényező nem mindig megfelelő. A betörő a maga motivációját ismerve hasonló elkötelezettséget vár/remél a társaitól. A szobalányt nem érdekli a rablás, mert fél, viszont a rabló nagyon kellene neki, a rablónak viszont nem a lány kell, hanem az ékszer. A munka, mármint a rablás, nem úgy történik, ahogy a rabló tervezte. A véletlen nagy úr. A megtervezett programhoz, a rabláshoz kell valamennyi idő, ami rendelkezésre is állna, ha az autóval a háziak és barátjuk el tudtak volna menni az étterembe vacsorázni. De megjelent a színen a véletlen, az örök szervező, a vígjátékok hivatásos főszereplője, persze mindig más köntösben, most például azzal segítette a szerzőt és a nézőket, hogy elintézte, ne induljon az az autó, amivel az étterembe mentek volna. Így nem az étterembe mentek, hanem vásárolni az ünnepi nyitvatartás utolsó pillanatában a közeli üzletbe, ami sokkal rövidebb időt vesz majd igénybe, mint egy vacsora egy előkelő étteremben. Máris kopognak az ajtón, a szobalány és a rabló gyorsaságra kényszerül, ami ugye, tudjuk, nem tesz jót a precizitásnak. A kapkodásban a megbeszéltnél nagyobbat üt a rabló a lányra, aki így nemcsak ál áldozattá, hanem igazi áldozattá válik. Ennek következtében van egy hulla a kanapé alatt. Már nemcsak a szajrét kellene kijuttatni a lakásból, hanem a hullát is, valamint a háziasszonyt be kell kapcsolni a társak közé, mert ő közben bejött az ajtón. Nyilván nem fog önként segíteni, ezért pisztollyal kell megfenyegetni, ha nem hallgat, bekerül ő is a kanapé alá.

Megérkezik a két férfi, a háziúr (Carlos, Kerekes József) és a barát (Lorenzo, Csonka András) a vásárolt csomagokkal. Éreznek valami feszültséget a levegőben, és érdeklődnek Juliánál (Tóth Enikő), a háziasszonynál, aki hihetőnek tűnő történetet ad elő, amit mégsem hisznek el neki, ugyanis Julia arról híres, hogy imád hazudni. Olyan történeteket szokott mesélni a családjáról, a barátjukról, amelyeknek egy mozzanata sem igaz, de amik hihetőek, ennek következtében általában harag, veszekedés, sértődés uralkodik el a meséi után. Úgy vélik, hogy a most hallott is a hasonló mesék közé tartozik, és igazuk is van, valóban ez a történet is hazugság, ugyanis a rablóról nem mondhat semmit, arról a rablóról, aki pisztolyával a másik szobában figyel.

A mentőautóban levő társ észreveszi, hogy nem jelentkezik a betörő, ezért becsönget. Így már a másik szobában nemcsak a betörő van, hanem a társa is. Júlia a vacsora előkészítése során megpróbálja elérni, hogy mindenki, aki nem tartozik ide, akár élő, akár halott, eltűnjön. Viszont egyre több a szereplő, jön a szomszédasszony is. A betörő és társa között végzetes vita alakul ki a másik szobában, így már két halott van, ami nemcsak a halottak számában jelent gyarapodást, hanem a halottakat cipelők számában való jelentős csökkenést eredményez. Többször próbálkoznak most már, Júlia és a barát is a rendrakással, vagyis, hogy mindenki megfelelő helyére kerüljön. Eliza, a szobalány nehéz szerepe abból áll, hogy kirángatják, felemelik, majd visszateszik a kanapé alá. Ilyen szerep nem mindig jut egy színésznek, meg is tapsolta a közönség.

Júlia egy jól megragadott pillanatnyi csendben, Lorenzo segítségével, felhívja a rendőrséget. Lorenzo segítsége kétes értékű, ugyanis ő a telefonszámokat olyan történelmi dátumokhoz kötve ismeri, amelyeknek nincs tisztába a történési évszámával, így segítsége hosszú időt vesz igénybe.

Megérkezik a nyomozó, álruhában, ügynökként és végre pont kerülne az ügyre. Egy szereplő, a háziúr nincs jelen, így nem hallhatja, hogy a nyomozó egy másik esetről mesél, amikor két apácának öltözött alak kér segítséget, hogy tudjanak telefonálni, és kirabolják a segítséget nyújtókat.  Végre elviszik a halottakat, a nyomozó a betörőt. Már lehetne vacsorázni, de csöngetnek, két apáca kér bebocsájtást, a háziúr udvariasan fogadja őket, és ekkor előkapják a revolverüket, a függöny pedig lemegy, mi pedig sok nevetéssel gazdagodva mehetünk haza.

Paso rengeteg apró trükkel teszi vidámmá ezt a roppant véres helyzetet. Ilyen a már említett telefonszám trükk. Háromszor (a barátnőnek, majd az idegorvosnak, végül a rendőrségnek) kell telefonálniuk és ekkor minden esetben hahotázik a közönség. Elhangzanak fél és egész mondatok a beszélgetések során, amelyek a tényleges helyzetre utalnak. Például: kevesen vagyunk, de ez csak a látszat stb. Hasonlóan vidámságot ad a történethez az, hogy mindig isznak, de kiderül, hogy több üveg is van, amiben persze nem egyforma minőségű az ital. Végül már csak az a mondat hangzik el, hogy kérek egy pohár viszkit, a másik üvegből.

Alfonso Paso, a szerző remekül bánik a véletlen főszerephez juttatásával is. Nem viszi túlzásba, ezért szinte hihetőnek tűnik, hogy a háziúr pont akkor megy ki a szobából, amikor a feleség egyezkedik a betörővel. A szerző nem ment ki mindenkit a véletlennel a felelősség alól. A darab végére már csak a férj az, aki nem tudja, hogy mi történik, ezzel is elfogadhatóvá teszi a váratlan események gyakori felbukkanását.

Tóth Enikő, Kerekes József és Csonka András végig a színen vannak, vagy ha nincsenek jelen, akkor a visszatérésük már sok esemény után következik be, és ebből is humoros helyzetek alakulnak ki. A rendező, Radó Denise segítségével a jól megírt darab a színpadon is mozgalmas, de érthető, követhető és főleg szórakoztató.

A díszlettervező, Bátonyi György és a jelmeztervező, Kovács Yvette Alida alkalmazkodtak a darab klasszikus körülményeihez, így egy középosztálybeli, kissé mediterrán környezetet adtak a darabhoz, ami nekünk nézőknek is megfelelt.

Bemutató: 2018. január 6.

Budapest, 2018. május 12.

Tóth  Attiláné

♣    ♣    ♣