Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

VIOLENCE(S)

Tunéziai Nemzeti Színház,Tunisz – Nemzeti Színház – Gobbi Hilda Színpad

Arab nyelven magyar és angol felirattal, játékidő mintegy 2 óra, szünet nélkül.

MITEM előadás.


Rendező: Fadhel Jaïbi.

Az ismertető szerint számos kérdésre igyekszik választ adni az előadás, melyek mind az erőszak, a gyilkosságok tárgykörébe tartoznak. Érdekelt, vajon lehet-e válaszolni ilyen kérdésekre, pontosabban: az előadásban választ kaphatunk-e rájuk.

A miértekre azonban nem is lehet válasz. Ha látszólag azok, akkor is irracionálisak. (Mint ahogy az eddig olvasott pszichológiai könyvekben sincs rendre válasz a gonoszság okára.)

A következő kérdés: vajon közvetlenül mennyiben van közük ezeknek a gyilkosságoknak jelesül a tunéziai forradalomhoz? A látottak-hallottak alapján nem tudok rá válaszolni. Talán az ösztönök fellángolása, a belső gátak teljes ledőlése.

De drog feltehetően addig is volt.

Értelmetlen gyilkosságok. A taxisofőr – helyett a férjé, egy tanárnőé, az anya fiáé…

Elmebetegek végleg vagy időszakosan (Dosztojevszkijnél speciel „agyvelőgyulladása” volt Rosztovnak) – ki tudja. Ezek az emberek, akik gyilkoltak, nincsenek maguknál a tett után sem. Sokáig. A nő szentül hiszi, mert hinni akarja, hogy a férje, akit ő gyilkolt meg, él, Londonban dolgozik, és szereti őt.

A homoszexuális fiúnál még felmerül a kérdés, hogy nem politikai gyilkosságról lehet-e szó, mivel barátja politikai pályát választott – talán az egyetlen konkrét jelzés a forradalomra --, de aztán csak kiderül, hogy valóban a barátja iránti szenvedélytől borult el az agya – a szenvedélytől, amin nem tud, de nem is akarna úrrá lenni. Van ugyan védőügyvédje – de az is borzalmas indulatokkal telített.

Sok a fekete, a háttér, a padló, 4 fekete pad, 1 fekete asztal, meg néha egy alig átlátszó kis poros tábla-fal az asztalon – aki cipeli, lehet börtönőr, lehet elmebeteg-őr, szinte „akárki”.

Fehér köpeny csak a pszichiáternőn van, meg egy fehér blúz az „írnok” hölgyön, aki látványos-szenvtelenül jegyzi az egyébként összefüggéstelen vallomást már egy másik ügyben egy poros laptopon.

Az egyes gyilkosságoktól eljutunk végül a tömeggyilkosságig, a terrorista rémtettének sincs értelme, mint az előbbieknek sem, de annál szörnyűbb, a pszichiáternő is belebetegszik a látványba, amit ő látott (ez tökéletesen hihető), és most elmeséli a meglehetően közömbös gyilkos-nőnek – a megmenekült és most ott, a kórházban lévő tömeggyilkossal ő maga nem is hajlandó beszélni, pedig kötelessége lenne. (Na de persze mit is beszéljen vele? A védőügyvéd feladata más.)

Ezek az emberek – kivéve a tömeggyilkost, őt nem is látjuk – egyszersmind áldozatok, de miért is? – szerelem-szenvedély, vagy drog, vagy kisebbrendűségi érzés és bosszú – mind rémes, de főként józan ésszel nyilván ugyanúgy nem érthetőek meg, mint általában a gyilkosságok jó része.

De ha ezt tudjuk, miért akarjuk mégis megérteni? Védekezésből? Hogy fel tudjuk dolgozni? – Nem lehet feldolgozni, csak elfelejteni lehetne (talán)… de mivel szinte naponta jönnek újabb hírek mindenféle borzalmakról, nem is tudjuk elfelejteni. Meg aztán nem is szabadna.

Az előadás viszont nagy színészi teljesítmény valamennyi színésztől, rendre átalakulni, átélni-érezni ezeket a szörnyűségeket, még ha csak beszélnek róluk, szerencsére zömében nem látjuk – itt is van kivétel, a fiát meggyilkoló asszonynak a szemtanú szomszéd lány, aki maga is rettegett a fiútól, őt is többször megverte már. Testvére meg ugyanúgy drogos, mint a meggyilkolt fiú, ő szemünk előtt veri  meg lánytestvérét feltehetően megint belőve, a lány nem tud segíteni rajta. Mellesleg a gyilkos anyával már nem találkozunk később, nem tudjuk, miért és mennyire ítélik el…

Minderről kell beszélni?! – biztosan. A mellettem ülő néző azonban olykor diszkréten unatkozott…

Pedig hatásos volt a zene, a végén a hangerő már túl erős is. A világításnak szintén jelentős szerepe volt.

Tunézia? Csak kis részben, talán valóban ott történtek ezek a gyilkosságok, az egyetlen mondat, ami a konkrét forradalommal kapcsolatos, egy nyugati újságíró leírása a sok erőszakról. De magyarázatot nem hallhattunk ekkor sem. Vajon máskor nem voltak…? Máshol nincsenek…?

A francia forradalom (vagy egy másik (is)? Itt most mindegy) parasztjai által elkövetett vérengzéseket azzal magyarázták (Marx!), hogy a kegyetlenkedő lakosság csak „visszaadta” mindazt a kegyetlenséget, amit ő kapott előtte… Ki tudja. Itt ilyesmiről nem esik szó. Az indulatok elszabadulásáról igen. Camus szavait idézik („Az ember türtőzteti magát”). Ha tudja. (Miért is kell/létezik erőszakszervezet…?)

Többen több szerepben is játszanak. Az egyik fiatal, sovány fiú különösen nagyon érzelemdús, fél, retteg (ő a homo), de más szerepekben is ugyanúgy gyilkost formál.

A színészek:

Jalila Baccar, Fatma Ben Saïdane, Noomen Hamda, Lobna M'lika, Aymen Mejri, Nesrine Mouelhi, Ahmed Taha Hamrouni, Mouïn Moumni.

Szövegkönyv és dramaturgia: Jalila Baccar. Díszlet- és fénytervező szintén Fadhel Jaibi. Díszlettervező asszisztens és zene: Kays Rostom. Rendező asszisztens: Marwa Mannaï. Jelmez: Salah Barka.
Világosító: Ali Helali, Nawress Arfaoui
Hangtechnikus: Slim Askri
Produkciós vezető: Oussama Jameï

A MITEM előadása: 2018. április 23.

Budapest, 2018. április 24.

Györgpál Katalin


♣    ♣    ♣

 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©