Arab nyelven magyar és angol
felirattal, játékidő
mintegy 2 óra, szünet nélkül.
MITEM
előadás.
Rendező: Fadhel Jaïbi.
Az ismertető
szerint számos
kérdésre igyekszik választ adni az előadás,
melyek mind az erőszak, a
gyilkosságok tárgykörébe tartoznak.
Érdekelt, vajon lehet-e válaszolni ilyen
kérdésekre,
pontosabban: az előadásban választ kaphatunk-e
rájuk.
A
miértekre azonban nem is
lehet válasz. Ha látszólag azok, akkor is
irracionálisak. (Mint ahogy az eddig
olvasott pszichológiai könyvekben sincs rendre
válasz a gonoszság okára.)
A
következő kérdés: vajon
közvetlenül mennyiben van közük ezeknek a
gyilkosságoknak jelesül a tunéziai forradalomhoz?
A látottak-hallottak alapján nem tudok rá
válaszolni. Talán az ösztönök
fellángolása,
a belső gátak teljes ledőlése.
De drog
feltehetően addig is
volt.
Értelmetlen
gyilkosságok. A
taxisofőr – helyett a férjé, egy
tanárnőé, az anya fiáé…
Elmebetegek
végleg vagy
időszakosan (Dosztojevszkijnél speciel
„agyvelőgyulladása” volt Rosztovnak) –
ki tudja. Ezek az emberek, akik gyilkoltak, nincsenek maguknál a
tett után sem.
Sokáig. A nő szentül hiszi, mert hinni akarja, hogy a
férje, akit ő gyilkolt
meg, él, Londonban dolgozik, és szereti őt.
A
homoszexuális fiúnál még
felmerül a kérdés, hogy nem politikai
gyilkosságról lehet-e szó, mivel barátja
politikai pályát választott – talán
az egyetlen konkrét jelzés a forradalomra
--, de aztán csak kiderül, hogy valóban a
barátja iránti szenvedélytől borult
el az agya – a szenvedélytől, amin nem tud, de nem is
akarna úrrá lenni. Van
ugyan védőügyvédje – de az is borzalmas
indulatokkal telített.
Sok a fekete,
a háttér, a
padló, 4 fekete pad, 1 fekete asztal, meg néha egy alig
átlátszó kis poros tábla-fal
az asztalon – aki cipeli, lehet börtönőr, lehet
elmebeteg-őr, szinte „akárki”.
Fehér
köpeny csak a pszichiáternőn
van, meg egy fehér blúz az „írnok”
hölgyön, aki látványos-szenvtelenül jegyzi
az egyébként összefüggéstelen
vallomást már egy másik ügyben egy poros
laptopon.
Az egyes
gyilkosságoktól eljutunk
végül a tömeggyilkosságig, a terrorista
rémtettének sincs értelme, mint az
előbbieknek sem, de annál szörnyűbb, a pszichiáternő
is belebetegszik a látványba,
amit ő látott (ez tökéletesen hihető), és
most elmeséli a meglehetően közömbös
gyilkos-nőnek
– a megmenekült és most ott, a
kórházban lévő tömeggyilkossal ő maga nem is
hajlandó beszélni, pedig kötelessége lenne.
(Na de persze mit is beszéljen
vele? A védőügyvéd feladata más.)
Ezek az
emberek – kivéve a
tömeggyilkost, őt nem is látjuk – egyszersmind
áldozatok, de miért is? –
szerelem-szenvedély, vagy drog, vagy kisebbrendűségi
érzés és bosszú – mind
rémes, de főként józan ésszel
nyilván ugyanúgy nem érthetőek meg, mint
általában
a gyilkosságok jó része.
De ha ezt
tudjuk, miért akarjuk
mégis megérteni? Védekezésből? Hogy fel
tudjuk dolgozni? – Nem lehet
feldolgozni, csak elfelejteni lehetne (talán)… de mivel
szinte naponta jönnek újabb
hírek mindenféle borzalmakról, nem is tudjuk
elfelejteni. Meg aztán nem is
szabadna.
Az
előadás viszont nagy színészi
teljesítmény valamennyi színésztől, rendre
átalakulni, átélni-érezni ezeket a
szörnyűségeket, még ha csak beszélnek
róluk, szerencsére zömében nem látjuk
–
itt is van kivétel, a fiát meggyilkoló asszonynak
a szemtanú szomszéd lány, aki
maga is rettegett a fiútól, őt is többször
megverte már. Testvére meg ugyanúgy
drogos, mint a meggyilkolt fiú, ő szemünk előtt veri meg lánytestvérét
feltehetően megint belőve, a
lány nem tud segíteni rajta. Mellesleg a gyilkos
anyával már nem találkozunk
később, nem tudjuk, miért és mennyire
ítélik el…
Minderről kell
beszélni?! –
biztosan. A mellettem ülő néző azonban olykor
diszkréten unatkozott…
Pedig
hatásos volt a zene, a
végén a hangerő már túl erős is. A
világításnak szintén jelentős szerepe volt.
Tunézia?
Csak kis részben,
talán valóban ott történtek ezek a
gyilkosságok, az egyetlen mondat, ami a
konkrét forradalommal kapcsolatos, egy nyugati
újságíró leírása a sok
erőszakról. De magyarázatot nem hallhattunk ekkor sem.
Vajon máskor nem
voltak…? Máshol nincsenek…?
A francia
forradalom (vagy
egy másik (is)? Itt most mindegy) parasztjai által
elkövetett vérengzéseket azzal
magyarázták (Marx!), hogy a kegyetlenkedő lakosság
csak „visszaadta” mindazt a
kegyetlenséget, amit ő kapott előtte… Ki tudja. Itt
ilyesmiről nem esik szó. Az
indulatok elszabadulásáról igen. Camus szavait
idézik („Az ember türtőzteti
magát”). Ha tudja. (Miért is kell/létezik
erőszakszervezet…?)
Többen
több szerepben is
játszanak. Az egyik fiatal, sovány fiú
különösen nagyon érzelemdús, fél,
retteg
(ő a homo), de más szerepekben is ugyanúgy gyilkost
formál.
A
színészek:
Jalila Baccar, Fatma
Ben Saïdane, Noomen Hamda, Lobna M'lika, Aymen
Mejri, Nesrine Mouelhi, Ahmed Taha Hamrouni, Mouïn Moumni.
Szövegkönyv
és dramaturgia: Jalila Baccar.
Díszlet- és fénytervező szintén Fadhel
Jaibi. Díszlettervező asszisztens és
zene: Kays Rostom. Rendező
asszisztens: Marwa Mannaï. Jelmez: Salah
Barka.
Világosító: Ali Helali, Nawress
Arfaoui
Hangtechnikus: Slim Askri
Produkciós vezető: Oussama Jameï
A MITEM előadása: 2018.
április 23.
Budapest,
2018. április 24.
Györgpál Katalin
♣
♣
♣
