Vígszínházi
darab, mondhatnánk
legyintve. Hiszen bemutatója a
Vígszínházban volt 1920 december 18-án. A
téma
már akkor idézőjeles. Királyságok,
Habsburgok eltűntek, maradt imitt-amott mini
hercegség, vagy alkotmányos királyság, de
messze tőlünk. A Vígszínház mégis
óriási sikert kanyarít belőle. 1921.
április 15-ig szünet nélkül műsoron van
(ez kb. 120 előadás), jelentős szereposztással: Beatrix
szerepére átkérték
Rákosi Szidit a Nemzetiből, Alexandrát a 40 éves
Varsányi Irén, Ágit Csortos
Gyula játszotta, Albertet Tanay Frigyes. Meglepő, de a
külföldi fogadtatás is
parádés. New Yorkban is sikere volt, a franciák e
darab után adták meg
Molnárnak a becsületrendet. Mikor Páger
hazatért Dél-Amerikából, közel 60
évesen játszotta el Albert szerepét a
Néphadsereg Színházból visszakeresztelt
Vígben. Az 1970-es évek elején Márkus
László parádézott Albertként Tolnay
Klári
(Beatrix) és Lázár Mária (Mária
Dominika) mellett.
Nyilvánvaló
volt, hogy A hattyú Örkény
Színház beli megjelenése
újabb idézőjelet tesz a már
meglévőhöz. Polgár
Csaba rendezése valóban nem elégedett meg a
Molnár-féle fricskákkal, a
poéndramaturgia itt különösen
virágzó elemeivel. Kitalálta (ő vagy más
közreműködő) pl. azt a vacsorát, ahol nincsen semmi
ennivaló, kizárólag egy
vermutos poharat kap mindenki zavaros folyadékkal. Megjegyzem, a
molnári
szövegben ez a vacsora-jelenet áll a darab
súlypontjában, itt mutatkozik meg
Albert rejtett szellemessége, kiderül, hogy
egyáltalán nem hülye, csak időnként
azt játssza. Amit akar, azt nagyon is észreveszi. Izsák Lili díszletének
három feltűnő pontja van: a fal körben
penészes látszatot kelt, a díszes csillár a
földön hever, nem a termet díszíti,
apró jelzések arra, hogy az uralkodó család
talán a végnapjait éli (esetleg a
végnapján túliakat), a büszke Beatrix nem
széken ül, hanem egy leterített
bőrön. Albert anyja ugyan széken ül, ám
lábait felhúzza maga alá. És sok az
ének, a szereplők időnként dalra fakadnak, ismert angol
slágereket énekelnek,
egyszer eltorzított hangon beszélnek, mintha Muppet-shaw
figurák lennének.
Az új
rendezés felerősített bizonyos tartalmakat, amelyek
ezáltal plusz hangsúlyt kaptak. A
„fenséges” személyek irtóznak a
pór néptől,
nem keverednek velük, de még bőrük
érintésének gondolatára is kiveri a
verejték
őket. Nos, ez az immanens irtózat az Örkény
színpadán már-már rasszista
méreteket ölt. Más faj, de mindenképp
más kaszt az, aki nem arisztokrata. Az
osztálykülönbséget eltúlozzák,
hogy még gúnyosabb felhangot kapjon az, hogy a
tanár is ember. A fenségek nem tekintik őt embernek,
pusztán eszköz a kezükben.
A mór megtette, a mór mehet. Másik tendencia a
trónörökös nemi identitásának
kérdése. A figura lányos külseje,
vállig érő haja, nőies mozdulatai, tarka
ruhája azt valószínűsíti, hogy
inkább a fiúkat szereti, és ezért nem
udvarol
Alexandrának. Tulajdonképpen a csalinak
felléptetett Ági Miklós tetszik neki,
vele szívesen összehaverkodna, de a családi szigor
nem enged meg ilyesmit,
marad a dinasztikus házasság. Inasok, lakájok,
főispán, gróf Lützen kimaradnak
a szereposztásból, viszont megmarad az udvarmester
és Wunderlich ezredes
szerepe, utóbbi kitömött pávát tart
egyik kezében a teljes játékidő alatt
„epitheton ornansként” [állandó
kísérő jelző].
„Az igazi
rangnál fontosabb az
emberi tartalom” – idézi A hattyú
mostani plakátja Molnár Gál valamikori
kritikáját a darabról. Mi is ez az
emberi tartalom? Ági Miklós, a paraszt ősökkel
rendelkező nevelőtanár áll az
erkölcsből állított képzeletbeli piramis
csúcsán. Nemcsak okos, jóképű, lelkes,
becsületes, de kellő önérzettel is rendelkezik, minden
arisztokrata felett áll.
Nem csoda, hogy Beatrix fiai lelkesednek érte, és
Alexandra – akarata ellenére
– is belészeret. Korrektsége maximális. Az
arisztokrata brancsból csak Jácint
atya állja meg emberségben a mércét.
Már azért is szimpatikus, mert lemondott
hercegi címéről, s szerzetesnek állt. Mindenki
szereti, ő pedig világosan lát,
hatalommániás nővérét, Beatrixot is
helyén kezeli. Albert trónörökös nem rossz
ember, csak áldozat, előkelő családja áldozata.
Ahogy Alexandra is áldozat,
elkényeztetett hercegkisasszonyból szívesen lenne
tanár feleség, de nem lehet.
Az emberségi próbát legkevésbé a
két asszony, Beatrix és Mária Dominika
állja
ki, önteltek, önzőek és rasszisták.
A
cselekményt mindebből már ki lehet
találni. Egy nem létező hercegi család él
valahol, leányuk, Alexandra némi
bonyodalmak után férjhez megy a
féltékennyé tett Albert
trónörököshöz, és majd
királyné lesz. Így ér véget a
Molnár Ferenc-i „fenséges kacsa”
története, aki
csak a vízen úszva szép, földet érve
bizony nevetséges jelenség.
Csákányi
Eszter
Beatrixként kiállhatatlan és ellenszenves,
rosszullétei mesterkéltek,
öltözéke slampos, ezt eddig az új
koncepciós szerep követeli tőle, ezen túl
azonban sokat bakizik. Takács Nóra
Diána tökéletesen
oldja meg Symphorosát, a vénkisasszony húgot, aki
szüntelen aggódik, monitoron
figyeli a trónörökös alvását,
minden mozdulatára felujjong. Mácsai
Pál fiatalosan szökdel Jácint
atyaként, szimpatikus modern pap. Tenki
Réka dinamikus mozgása figyelmet kelt, úgy
mozog, mint egy mazsorett
táncosnő, a vágyott királynői státus
azonban messze van tőle. Nagy Zsolt a tanár
kulcsszerepében kissé
korosabb lett, huszonhat évesből harminckilencre öregedett.
A maximumot adja,
ám ő is gyakran bakizik. Ficza István
Albertként valami egészen újat hozott, tarka
pizsama, hosszú haj, kellő
érzékenység, és viszonylag fiatal a
szerephez. Für Anikó a legfiatalosabb
trónörökös anya, aki a „szegény
uram,
Viktor” mondatnál plusz tapsokat zsebelhet be. Jéger
Zsombor és Novkov Máté
bukdácsol a „fenséges” kamasz fiúk
szerepében, Dóra Béla tartja a
kitömött pávát, és Máthé
Zsolt játssza a szórakozott udvarmestert.
Szcenika: Sokorai Attila, Dramaturg: Szabó-Székely
Ármin, zene: Matkó Tamás,
média
design: Juhász András, fény: Kehi Richárd, a rendező munkatársa: Tóth Péter.
Bemutató
és megtekintett előadás: 2018. március 24.
Budapest,
2018. március 28.
Megjelent
a Kláris 18/5.
számában.
Földesdy
Gabriella