Carlo
Goldoni
mester hosszú élete folyamán (1707 Velence
–1793 Párizs)
százhúsz vígjátékot írt (meg
még száz másféle művet), a
színházak jó, ha
összesen tízet tartanak műsoron ebből. A Nemzeti most egy
olyan vígjátékot
választott, amit nem szoktak játszani a hazai
színházak. Címének eredeti
fordítása: A régiséggyűjtő
családja,
ám ez kevéssé tűnt
közönségcsalogatónak, ezért a Házasság Palermóban címet
adta neki a színház. A darab rendezője: Kiss
Csaba, a dramaturg: Kulcsár Edit.
Fordította: Magyarósi Gizella.
A Gobbi Hilda
Színpad
előterében még előadás előtt megjelenik a darab
két szereplője: Colombina és
Brighella, kosarakban hoznak almát, gyertyát,
terítőt, szóba elegyednek a
közönséggel, eljátsszák, hogy sietős
dolguk van a Terrazzini házban, hisz most
volt az esküvő. A játék bájos és
eredeti lenne, ha éppen nem éreznénk kicsit
erőltetettnek. A 18. század közepi hangulatot ezen
felül szolgálják mind a
jelmezek, mind a színpadi szoba berendezése (korabeli
asztal, székek, tükör),
mind a kellékek (díszlet- és jelmeztervező: Balla
Ildikó).
Goldoni
vígjátékainak
valahogy nem ártott a megírásuk óta eltelt
nagyjából 250 esztendő. Műveinek
vezérmotívuma jellemkomikumra épül,
figurái ma is itt élnek velünk, mert az
ember jelleme az utóbbi évezredek alatt nem sokat
változott, ehhez képest a 250
év – semmi. Goldoni legnagyobb érdeme, hogy a
commedia dell’arte állandó
típusait, álarcait elhagyta, és
egyénítette a figurákat. A szerző
szövegét
viszont rögzítette. Előtte a színészek
rögtönözték a lejátszandó helyzet
párbeszédét.
A Házasság
Palermóban fő kérdése, hogy ki az úrnő
a házban? A szegény
grófi család fia elvette a gazdag kereskedő
lányát, és a busás hozományt
Anselmo papa etruszk régiségekre, Isabella mama pedig
ruhákra és ékszerekre
költötte. A fiatalok – Giacinto és Doralice
– ugyan szeretik egymást, boldogok
is, de nekik semmi sem jut a hozományból. Anyós
és meny enyhén szólva is
utálják egymást, mindketten úgy
gondolják, hogy egy úrnőnek jár a
gazdagság, a
cseléd, a pompa, a tisztelet. Kettőjük
párharcát a maga javára próbálja
felhasználni Colombina, a szobalány. Az ő szerepe a vita
elmérgesítése, és
valami haszon szerzése saját magának. A harcban
szövetségese a szélhámos
Brighella, az etruszk régiségek felhajtója. A
három nő uralja a színpadot, a
hozzájuk csatlakozó férfiak inkább csak
mellékszerepeket játszanak. Közülük a
legmulatságosabb Anselmo gróf, aki szenvedélyesen
gyűjti a régiségeket, csak
nem ért hozzájuk, így könnyű átverni,
megvezetni. Giacinto, a fia, áldott jó
lélek, sokat zenél, szerenádozik,
tangóharmonikán zenélve udvarol ifjú
feleségének. Ő anyját és
feleségét is szereti, mindent elkövet, hogy a
két nő
kibéküljön. Pantalone a fiatal feleségnek,
Doralicének az apja, józan
kereskedő, aki tapasztalt, világlátott komoly ember,
végül ő világít rá a csaló
Brighellára.
Kiss Csaba
rendezése azokat a
részeit erősíti fel a történetnek, amelyek
számunkra is érthetőek, és manapság
is nevetségesek. Hálás téma az
anyós-meny ellentét, az öreg nő
megsértődése
korának emlegetése miatt, valamint, hogy az előkelő
szegény lenézi a gazdag
parvenüt, és a beteges gyűjtőszenvedélyt a
csalók remekül kihasználják, hamis
műtárgyakat sóznak rá a hozzá nem
értőkre. A rokokó korban játszódó
történetet
Balla Ildikó díszlet- és jelmeztervező
remekül beágyazta a Gobbi Hilda Színpad
merőleges széksorai közé „T” alakban.
Fontos díszletelem a bútorok mellett
néhány hamis régiség. A szereplők korabeli
ruhát hordanak, a férfiak parókát. A
kis játéktér lehetővé teszi, hogy a
színészek a nézők közvetlen
közelében
járjanak, néha kérdést is intézzenek
egy-egy nézőhöz.
Goldonit
azért is érdemes gyakran
játszani, mert a közönség lubickolhat a remek
karakterekben, fergeteges
színészi alakításokban. Blaskó
Péter
(Anselmo gróf) beteges gyűjtőszenvedélyén mulatunk
a legtöbbet, mert igazi
élethű elragadtatással és naiv
óvatlansággal képes elhinni egy foltos lepedőről,
hogy az a „palermói lepel”, majdnem olyan
híres, mint a torinói. Bánsági
Ildikó (Isabella grófné) maga a
megtestesült felháborodás, elvetemült
hiúsága már-már
természetellenessé teszi
játékát. Tompos Kátya (Doralice)
szépséges fiatalasszonyt játszik, mindvégig
neki szurkolunk, mozgása, hangja
bájos és magával ragadó. Bodrogi
Gyula
(Pantalone örömapa) végre megmutathatta, még
most is milyen kvalitásai vannak,
és bármit el tud játszani. Ő leplezi le a
szélhámos Brighellát, örmény
nyelvtudását impozánsan adja elő. Györgyi
Anna (m.v.) Colombina szerepében a legdinamikusabb
jelenség, sokoldalú
szobalányt játszik, egyik úrnőt kijátssza a
másiknak, emellett ő is hajlandó
egy kis szélhámoskodásra, no meg a szerelmet sem
veti meg. Nagyon emberi
figura. A szobalány emancipált, lázadó
kortársunk is lehetne. A szélhámos
Brighellát játszó Farkas Dénes
méltó
párja a szobalánynak, anyagi haszonlesésük
ismerős, örök jellemtípust keltenek
életre. Bakos-Kiss Gábor (Giacinto,
ifjú férj) szelíden őrlődik anyja és
ifjú felesége közt
békeközvetítőként.
Álmodozó, szerelmes, jókedvében ő
szolgáltatja a színpadi zenét hangszeres
játékával.
A
vígjáték megnyugtató módon
zárul,
kompromisszummal. Talán nem egészen őszinte a szereplők
összebékülése, az
effajta megoldásokat nevezi a színház
szórólapja „fancsali hepiendek”-nek.
Akárhogyan
is, kellemesen szórakoztunk a jópofa, 18. századi
perpatvart végignézve.
Zenei vezető: Verebes Ernő, rendezőasszisztens: Trimmel
Ákos.
Bemutató
(és megtekintett) előadás: 2017. november 18.
Budapest,
2017. november 22.
Megjelent
a Kláris
18/3. számában.
Földesdy
Gabriella
