Szatirikus
komédia.
Gondolhatnánk, a szerelemről, erről a
földöntúli érzésről, a nagy
boldogságról.
De jobb, ha megérzésünkre hallgatunk rögvest,
és maradunk valós (igazi) világunkban,
mint ahogy a „flower power”
generációjából a főhős
házaspárnak komoly
leánygyermeke is a valós társadalomban szeretne
élni, főleg saját lakásban
végre, 37 évesen, egyedül, amúgy
zenészként, jelesül hegedűsként.
A
házaspárt fiatalon, 19 évesen
ismerjük meg: bohémek, vidámak, isznak és
füveznek, a lány (Sandra – Péter
Kata) „seperc” alatt otthagyja
újdonsült ismerősét, Henryt (Nagy
Dániel
Viktor) annak londoni lakásán, hogy máris
továbblépjen annak öccsével, Kevinnel
(Schruff Milán), aki az egyetem helyett ott lóg
bátyja nyakán, hallgatja az
első élő tévéközvetítést
1967-ben. Azt gondolhatnánk, végiglógják
életüket is.
Nem így van: kiderül, hogy mindketten végeztek az
oxfordi egyetemen,
végigdolgozzák életüket, születik
két gyermekük, Rose (Gubik Petra)
után Jamie (Dékány
Barnabás) is. Londonban, a kertvárosban laknak
saját házukban, ami azért
nem olcsó. Elváltak, de Rose
kérésére most „összegyűlnek”, a
férfi már
nyugdíjas, feltehetően a felesége is, hiszen egyidősek.
Jól élnek… és nem hajlandók
Rose-nak lakást venni, ha a lányuk ezt az életet
választotta – a hegedülést,
amiből nem lehet rendesen megélni –, hát
magára vessen. Oldja meg saját maga.
Hol itt a
szatíra?
Mindenhol. A játék stílusában, a
figurák megformálásában, a lehetetlen
párbeszédekben.
Főleg abban, ahogyan a házaspár saját
bűvkörében él, nem ismerik a gyermekeiket
sem, jószerivel az életkorukkal sincsenek
tisztában soha. Jamie felnőtt létére
velük él, nemigen dolgozik, és annyi azért
kiderül, hogy idegileg biztos nem
egészséges, de talán szellemileg sem, sőt, egyre
inkább leépül. De szülei ezt
sem akarják tudni, az apa inkább együtt iszik vele
és szórakozik. Miközben,
mint tudjuk, ő maga nem is akármelyik egyetemet végezte,
és nyilván jó állásban
volt. De sem önmagukat, de főleg az embereket nem ismerik,
úgy tűnik,
egyszerűen nem vesznek róluk tudomást. Kényelmes
magatartás, kétségkívül. És
ilyen állapotukban (ivás és füvezés
közben-alatt?) látták el folyton
tanácsukkal lányukat (is), aki most, 37 évesen
számon kéri ezt tőlük. Válaszuk
csak egyféle lehet: ő miért nem lázadt fel
ellenük, mint ők tették saját
szüleikkel szemben, miért vette komolyan
tanácsaikat, miért végzett egyetemet,
miért éppen hegedül. Ők nem felelősek azért,
mert Rose megfogadta
„útmutatásukat”. Ha a hegedülést
(és a komolyzenét) választotta, viselje a
következményeit. (!)
Több mint
40 évet ölel fel a
darab. Az idő múlását, a történelem
változásait számos vetített kép
hozza be a
színpadra, eszünkbe juttatva a sok hírt, amit
hallhattunk-láthattunk (aki meg
még nem élhette meg, az legalább
ízelítőt kaphat a történelmi
zavarosságból).
Az is tény, hogy a mostani angol fiatalok rosszabbul
élnek, mint szüleik,
nemcsak Rose-nek nincs saját lakása, elég
jövedelme (és most a hazai ifjúságra
ne is gondoljunk!).
Mivel
szatíra, a darab vége
is az: a két szülő a zenében, táncban
ismét egymásra talál, jó sok bort is
megittak már akkorra, lányukat, aki ennek ellenére
még mindig beszélni szeretne
velük „emberiül”, meg sem látják
(Jamie már ott sincs), számukra az egész
világ, benne saját lányuk is csak levegő.
Ez a fajta
„love” csupán
üres valami, ha egyáltalán érzés,
akkor a könnyű élet, a felelőtlenség, a
társadalom szempontjából rosszul
értelmezett szabadság. Az a fajta könnyű
élet,
amiről nem tudjuk, hogy vezet-e valahova, de az európai
társadalmakban
semmiképp. Hírlik, talán bizonyos egzotikus
szigeteken van ilyen, de én azért erősen
kételkedem ebben.
A
díszlet időről időre
változik, a forgószínpad erre is alkalmat ad,
bár mindig nappaliban vagyunk.
(Díszlet: Ondraschek Péter.)
A jelmezek is
változnak,
ahogy a szereplők élete változik, és igen
sokatmondó: az elején díszes-fura
köpeny Kevinen, Sandrán kirívó
öltözék, velük szemben Henry szokott városi ruházatban van. Később pedig
Rose jelenik meg
fekete-fehér komoly kosztümben, vele szemben a szülei
bohémek, lezserek idősebb
korukban is. Jelmez: Velich Rita.
Réthly
Attila
rendezésében a történelem elszáguld
mellettük, ők nemigen formálnak benne
semmit. Szatírának szatíra, de nincs
nevethetnékünk a végén. Ez és ennyi
lenne
a könnyű élet, az illúzió, a virágok,
a szerelem?!
Grafika: Csáfordi László, rendezőasszisztens:
Kovács Henrietta.
Szerzője Mike
Bartlett,
angolszász író (2010), fordította Zöldi Gergely.
Bemutató: 2017.
október 5.
Megtekintett
előadás: 2017. október 4.
Budapest,
2017. október 5.
Györgypál Katalin
