Ha mindössze három
szóval kellene kifejeznem,
mire gondoltam, amikor a Budaörsi Latinovits Színház
Godot-ra várva előadás
kínzó feszültsége után végre
kiléptünk a forgalmas főutcára, azt mondanám:
az
elidegenedésre, magányra és a
reménytelenség élményére.
Együgyűség álarcába
rejtőzött bonyolultság jellemzi a művet, és az
ellentétpárok. Minden igaz és
annak ellenkezője is, például a tér és idő
meghatározottsága és meg nem
határozottsága is. A társas
érintkezés ürességének
kifigurázása végig jelen
van. Idegenné válnak a tárgyak is: Estragon
lábára nem megy fel a cipő,
Vladimir fejére nem illik a kalap.
Samuel
Beckett nagysikerű,
világhírű
társadalomfilozófiai drámája annak
ellenére, hogy teljesen cselekménymentes
színdarab, nem hagyja érzelmi viharok nélkül
a nézőt. A középkori misztérium
játékokhoz nyúl vissza.
A világot mozgató
legfontosabb
törvényszerűségek szférájával
foglalkozik. Többek között a test és a
lélek, a
hóhér és az áldozat, a bűn és
közöny, az ember és a Megváltó
viszonyával.
Godot, akire a két csavargó
– Vladimir
(Székely B. Miklós) és Estragon (Tóth József) – hiába
reménytelenül vár,
az emberiség Isten képzetét testesíti meg.
God az Isten, az -ot franciául
kicsinyítő képző, vagyis Istenke, már
önmagában is elgondolkodtató, hogy vajon
sérti-e az Isten attribútumát, hogy így
nevezi Beckett, vagy éppen abban rejlik
a mű nagyszerűsége, hogy hozzá mer nyúlni ilyen
megközelítéssel ehhez a nehéz, életbe
vágóan fontos témához.
Ráadásul nem feltétlenül kell Godot alatt
Istent érteni,
lehet bárki vagy bármi más is, amire hiába
várnak.
Ma igen aktuális ez a téma,
amikor
társadalmi szintű és világméretű az emberek
kiábrándultsága. Olyannyira, hogy
sajnos tíz emberből majdnem kilenc inti le azt az egyet, aki a
Jó Isten
eljövetelét és végső
Megváltását tényként kezeli,
és annak dátumát a nagyon
közeli jövőbe helyezi el reményeivel.
„A semmit látjuk (…)
emberméretűre
felnagyítva, avagy lekicsinyítve: két ember
várakozik, és közben megéli, vagy
legalább majdnem megéli mindazt, amit
várakozás közben lehet és kell. A hatalmi
harcot kettejük között, amely (…) annál
öldöklőbb, minél kisebb a tétje” –
áll
a darab szórólapján. Erről nekem Immanuel Kant
gondolatai jutottak eszembe A vallás a puszta
ész határain belül
című művéből. „Attól való
félelmünkben, hogy mások gyűlöletes
módon fölénk
kerekednek, jön létre bennünk a hajlam, hogy ezt
megelőzendő, biztonságunk
kedvéért mi magunk akarjunk fölénybe
kerülni másokkal szemben, s a természet az
ilyen versengés eszméjét (mely
önmagában nem zárja ki a kölcsönös
szeretetet)
csupán a kultúrára való
ösztönzőnek szánta. Az e hajlamhoz
kapcsolódó bűnöket
tehát a kultúra bűneinek nevezhetjük,
gonoszságuk legmagasabb fokán pedig (…)
például
az irigységben, hálátlanságban,
kárörömben stb. ördögi bűnöknek
hívjuk.”
Egyrészről ördögi bűn,
másrészről
közben kölcsönös szeretet. Ilyen ambivalens
kettősség jellemzi a Godot-ra várva
színdarab mind a négy
szereplőjét. A két főszereplő hajléktalant,
Vladimirt, a kifejezőt, aki a
testet jelképezte, és Estragont, a cselekvőt, aki a
lélek életét élő embert
figurázta. Továbbá Pozzot, az urat (Ilyés
Róbert) aki szintén a test megtestesítője
és a vele kötéllel összekötözött
Luckyt,
a szolgát (Böröndi Bence), aki a
lélek megszemélyesítője. Mind a négy
színész nagyon
meggyőző alakítást nyújtott egyformán magas
színvonalon, akárcsak Bohoczki Sára,
Godot küldöttje. A
rendezőnek, Kovács Kristófnak pedig
még külön köszönet is jár
ezért a szereposztásért.
A színpadi díszletekben
engem zavart,
hogy a terméketlen fa fémből volt, és nem hajtott
ki szimbolikusan sem később,
a második felvonásban pedig az eredeti
forgatókönyv ezt megkívánta volna.
Alapvető emberi magatartások
jelentek
meg a négy férfi szereplő karakterében, akik
közül a két főszereplő, Vladimir
és Estragon akár a Krisztussal keresztre feszített
két lator is lehetne. De
nagy kérdés, hogy közülük is miért
csak az egyik üdvözült, és vajon ő tényleg
megérdemelte-e.
Ennek a műnek az a végső
kicsengése,
hogy nincsen nagy reményünk a megváltásra,
bár folyton azt keressük, mégis, az
emberek életük végéig terméketlen
vegetációra vannak ítélve. Azonban
Juhász
Ferenc szavaival, „Én nem hiszek a bölcs emberi
rosszban ,/ én nem hiszek az
emberi gonoszban”. Vagyis szerencsére azért nem
vagyok vele egyedül, aki
vitatkozik ezzel az emberi hozzáállással…
Díszlet- és
jelmeztervező: Hajdu
Bence, Kolonics
Kitti.
Fordította: Kolozsvári
Grandpierre Emil.
Bemutató: 2017. június 3.
Megtekintett előadás: 2017.
június 8.
Budaörs,
2017. június 10.
Megjelent
a Kláris
17/6. számában.
Eller Mária
