Szerb Antal 1942–43-ban A. H. Redcliff angol írói
álnév mögé rejtőzve (saját
nevén már nem
tehette volna!) jelentette meg a regényt VII.
Olivér címen, majd Ex címmel
vígjáték formájában is feldolgozta a
történetet.
Hősünk, az
eredetileg király (I. Sancho – Fehérvári
Péter) itt Monte Carlóban
szélhámoskodik, tehát szélhámos
inkognitóban mint Oszkár, és
az ő barátjaként kellene viselkednie Medina Sidonia volt
szárnysegédnek (Szakács Tibor). I.
Sancho menyasszonya (Ortrud
hercegnő – Bátyai Éva) (az
előadásban) nem megy utána, és a férfi
szerelembe esik a csinos és felvágott
nyelvű, szintén szélhámos Marcelle-jel (Kiss
Emma), aki aztán igen nehezen hiszi el, hogy
bátortalan, műveletlen (?) és
gyerekszobát nem ismerő (!) szerelme igazából
tényleg király. Artúriában… aki az
uralkodáshoz valóban ért, máshoz meg persze
nem. Forradalmat is remekül csinál,
kétségkívül, elszórakozunk a nagy
forradalmi tetteken is, amik által ő
kénytelen (ön)lemondani. Alig várja. Hiszen ő nem
egy hordhatatlanul
keménygalléros egyenruhában akar uralkodni, hanem
egyszerű férfi módjára –
élni. Például Monte Carlóban. Na persze, ha
tele lenne a kincstár, talán nem
erre az elhatározásra jut, de éppen
aláírja a szerződést, szanálva az
országot.
Szardíniával, miegyébbel együtt.
Házassága elől fut el sikeresen egészen Monte
Carlóig… ahol azért szüksége van
pénzre is, de ez varázsütésre (?)
megoldódik Mr.
Compton (Incze József)
jóvoltából. Számára
a még Artúriában aláírt
szerződés az évszázad üzlete, és
éppen ő az, aki
felismeri ál-szélhámosunkban a királyt,
amit a betoppanó utazó-ruhás
újságíró,
Harry Steel (ifj. Jászai László)
önkéntelenül
azonnal megerősít. Ezzel az exkirály sorsa eldőlt: vissza
kell mennie
uralkodni. (És persze vissza is mehet!) A szerződést,
országa szanálását végül is
aláírta!... Várja szép menyasszonya is, aki
az egészről nem tud semmit, őt csak
a hálószoba érdekli, hátha
végül elmúlik a tengeri kígyó
örökös árnya!
Merthogy
benne maradt az előadásban a csavar: az exkirálynak, aki
szélhámosként élvezi
az életet, azt kell eljátszania (itt: Monte
Carlóban), hogy ő – exkirály. Az
első részben látjuk az elegáns környezetet
igazi kanárival, a második részben,
ahol ő „álkirály” – és
éppen ő maga exkirályként – valami
félelmes karikatúráját
mindennek egy bérelt palotában, felbérelt
további szélhámosokkal az ál-udvart. Az
öltözékeket, a frizurákat, a viselkedést
egy magazinból olvassa ki a
szélhámosok királya, aki mindezt megszervezi:
Saint Germain (Dörner György).
Becsületére legyen
mondva, hogy végül nem marad az igazi udvarnál
– az számára csak bizonytalan
jövőt ígér –, inkább folytatja
áldásos tevékenységét másutt.
A kétféle
udvar szereplői azonosak: Titkár/Valmier – Tóth
Tamás, Pardo-Bazan miniszterelnök/Baudrie – Beszterczey Attila, Badajoz
pénzügyminiszter/Gervaisis – Szarvas
Attila, dr. Alcala – Vass György, Gurman/Maitre d’Hotel – Varga
Ádám, Ribeira/Oblongue – Gyürki
István, Zizigan/Lakáj – Hajdu
Ádám.
Az előadás
nem akar politizálni. Elvisz minket egy másik
világba, Szerb Antal szellemes,
olykor mesés álomvilágába. Nincsenek
áthallások. Kivéve egy győzelmi „mozgalmi
dal” szelíd dallamait, egészen másfajta
szöveggel… De sokféle más dallam, zene
felhangzik, hiszen ez „zenés
vígjáték”. (Zeneszerző: Borhi
Miklós.)
Szerb Antal
humora is átjön folyamatosan, ami sosem harsány
derű: finom utalások,
ráhangolások. Ez már az első pillanatokban
jól érvényesül Emerita (nagynéni)
finom és naiv alakjában (Tordai Teri),
de még abban is, ahogyan az exkirály élvezi
Marcelle szókimondásait.
Kidolgozott
a díszlet a hátsó vetített képekkel
(pl. a tenger „morajlása”), a palota díszes
berendezésével, a bérelt palota szinte giccses
látványával. Ugyanígy kifejezőek
a jelmezek is, ezek teszik olykor szinte meseszerűvé az
előadást az álkatonás
udvarbéli öltözetekkel, a nők elegáns,
színes ruháival. Díszlet-jelmez: Húros
Annamária.
Dramaturg: Falussy
Lilla.
Rendező: Kerényi
Imre, a rendező munkatársa: Szelőczey
Dóra.
Jó, hogy
színre került Szerb Antal e műve. Film készült
ugyan belőle, de színpadon bizony
nem láthattuk mostanában.
Bemutató: 2016.
december 16.
Láttuk: 2017.
március 19.
Budapest, 2017.
március 21.
Megjelent
a Kláris
17/6. számában.
Györgypál
Katalin