Szó nincs
vígjátékról, bár jó a
vége. Majdnem. Az idő mindent kirostál, elsimít,
megold.
Vagy majdnem mindent. A többit felejtsük el, ha lehet…
Rege –
lehet „régi mese”. Ma már inkább
„ősi, szájhagyományban élő, mesés,
csodás,
gyakran mitikus történet, elbeszélés”.
Ebbe sok minden beleérthető, Shakespeare
Téli regéje is.
Milyen
szépen kezdődik! Leontes (Pál András),
Szicília királyának teljes, sőt feltűnő
boldogsága gyönyörű feleségével,
Hermionéval (Martinovics Dorina) és
kisfiukkal (Mamillius – Murányi
Amadé/Nyáry Brúnó), Hermione
éppen újabb babát vár. És most
végre
látogatóba jött a legjobb, a régi
barát, Polixenes, Bohémia (Csehország)
királya (Rusznák András) –
országának
még tengere is van –, kár, hogy menni akar, Leontes
hiába tartóztatja. Hermione
kedves kérésére azonban még marad egy
kicsit – és ezzel elkezdődik a
pokoljárás. Most már Leontes a vak
féltékenység lázában se lát,
se hall. Olyan
mélyek az indulatai, hogy joggal fél tőle mindenki,
miközben ő maga halálosan
szenved. Hiszen a féltékenység valóban
őrületes szenvedély, megmérgezi bárki
lelkét és egész életét. Ezt
megmutatni azonban nem könnyű. A király
mindenesetre Camillóval, egyik hű emberével (László
Zsolt) megöletné Polixenést, Camillo azonban
rögtön átlátja,
hogy számára mindkét megoldás –
akár megöli az ártatlan férfit, akár
nem – a
fejébe kerül. Így együtt elmenekülnek,
Camillo azután szintén Bohémiában marad.
Leontes
dühe vak, ő maga kegyetlen, a megszületett kislányt,
akit persze „fattyúnak”
vél, kiteteti egy távoli lakatlan parton,
feleségét börtönbe veti, el akarja
ítélni a „tárgyaláson” –
a hírre meghal kisfiuk, a felesége erre elájul,
elviszik, jelentve, hogy ő is meghalt. Ekkor hirtelen
ráébred a király, hogy a
meghozatott jóslat mégiscsak igaz,
féltékenysége és dühe azonnal
elszáll (?), ő
maga pedig ezt követően vezekelni kezd. Zsarnokság,
kegyetlenség, kiúttalanság,
csalódás, szomorúság… De az Idő (Bálint
András) rendre „megjelenik”, magyaráz,
mesél: ki merné ésszel
kiszámítani, mi fog történni…?
Tanúja
lehetünk, ahogyan Antigonus (Gazsó György)
nehéz szívvel, de otthagyja a kislányt a kietlen,
hideg tengerparton (tél
van!), aztán derülünk kicsit az Öreg
Pásztoron (Schneider Zoltán) és
fián (Bohumil – Figeczky Bence eh.), aki
elbeszéli-elmutogatja, hogyan tépte szét
egy medve Antigonust a parton. Ezen ugyan nem sok
derülnivaló van, hacsak nem
annak örülünk, hogy megkapta méltó
büntetését, amiért elhozta a babát az
udvartól, és itt hagyta. A pásztor aztán
magával viszi a babát is, nemcsak a
kincsesládikát.
Eltelt 16
év, a király még mindig vezekel, utód
nincs, megnősülni nem is akar.
Bohémiában
is nagy dolgok történnek: a király fia, Florizel (Olasz Renátó eh.) folyton egy gazdag
pásztornál tölti az idejét.
Most éppen ünnepséget tartanak, és a
király Camillóval álruhában kilesheti,
miért is jár oda a fiú, ráadásul az
ő tudta nélkül. Persze meglátják
Perditát,
a pásztor nevelt lányát (Sodró
Eliza),
aki nagyon kirí onnan. Camillo felfedezi a lány
kezén a jellegzetes anyajegyet,
de nem szól senkinek semmit. A két fiatal pedig
még a kézfogót is megtartja (a
pásztor és családja nem tudja, ki is
igazából a fiú), nyilván a király
beleegyezése
nélkül – és most megismerhetjük a
„jóságos” Polixenésnek a másik
arcát. A
kegyetlent. Az ünnepség közepén szó
szerint fizikailag, alaposan
„helybenhagyja” a fiát is, megalázza a
lányt is… Nem marad illúziónk
Bohémia
udvari-hatalmi viszonyairól sem.
Camillo
tanácsára a két fiatal Szicíliába
szökik, velük van Camillo is, akinek már
régóta honvágya van. A király utánuk
megy, a hajóra kerül – kicsit nehézkesen,
amiben Lopacsehnek, az eszes csavargónak (Dénes
Viktor) elég nagy szerepe van – a pásztor, meg
a fia és annak elég furcsa
szerelme (Bozsenka, parasztleány – Mészöly
Anna e.h.) – és velük minden megmaradt
írás, pólya (itt babahordozó),
maradék kincs is napvilágra kerül.
De még
mindig tart a „csudamesélés”: Leontes
ráébred, hogy saját lánya érkezett
Florizellel, nincs akadálya, hogy a fiatalok egybekeljenek.
Aztán meglátja a
szobrot, Hermione szobrát. És a szobor megelevenedik, az
élő Hermione az,
megbocsátott férjének, az pedig visszafogadja,
igaz, rá kellett szólni a
férfira, hogy ugyan, nyújtsa már a
kezét… (A családon belüli erőszak
témába nem
megyünk bele, különben is, Leontes 16 éven
át vezekelt).
Minden szép
és jó, Paulinához (Kováts
Adél),
akinek férjét a medve széttépte, Leontes
„hozzárendeli” a nőtlen Camillót, akik
nem látszanak ettől túl boldognak.
Mamillius,
a kis herceg azonban halott, Bohémiának pedig, úgy
tűnik, szintén nem lesz
trónörököse, Florizel a jelek szerint
Szicíliában marad. Amúgy sem voltunk
tanúi nagy kibékülésnek az apjával.
Nagyon
emberi azonban végig Paulina mind emberi tartásban, mind
női gondoskodásban,
együttérzésben és bátorságban,
a zsarnokság elleni fellépésben. 16 éven
át ő
rejtette Hermionét is. És ugyanígy
„emberléptékű” volt és maradt
Emília,
Hermione udvarhölgye (Lovas Rozi).
Fontos
szerepe van a másik két szicíliai
nemesúrnak is: Dion – Gyabronka József,
Cleomenes – Vilmányi
Benett e.h.
„Az idő
fordul” – igen, mindig fordult – egy
óriási homokóra áll a
háttérben, nehogy
elfeledkezzünk az idő uralmáról egy pillanatra is
–, fordul ma is. A világ meg
megy a maga útján, amit nagyon szeretnénk
befolyásolni. Úgy tűnik, nem igazán
lehetséges.
A
kortalanságot többek között a mai
üveg-átlátszó műanyag díszlettel
kívánják kifejezni, a
színpad közepén egy óriási lapos
„medence” áll, amibe bele lehet lökni a
másikat, a szélére lehet ülni, a
peremén lehet lépdelni, és csak hullik, hullik
a fehér „hó”, fenn egy nagy kar forog
olykor… Színpadi füst, sejtelmes
világítás néha.
(Játéktér: Valló Péter,
Látvány: Pater Sparrow,
Világítás: Baumgertner Sándor).
És mai öltözék, öltönnyel
és nőies ruhákkal, kivéve a „paraszti”
pásztorvilágot a kellő
„népiesség”-gel. (Jelmeztervező: Benedek
Mari.) Mégis, valahogy nehéz (lenne) igazán
beleképzelni magunkat ebbe a
rege-világba… Talán, mert nem szeretnénk
tudni a rengeteg mai erőszakról…?
Zene: Melis
László, koreográfus: Hód
Adrienn.
A kétrészes
előadást 3 órában Szabó T. Anna
fordításában láthatjuk, dramaturg: Morcsányi
Géza, rendezte: Valló Péter.
Bemutató
2017. március 5.
Budapest, 2017.
március 6.
Györgypál
Katalin
