Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

HÁZASSÁGI LECKÉK KÖZÉPHALADÓKNAK

(AZ IGAZSÁG)

Centrál Színház

A rendező, Puskás Tamás javaslata alapján a Házassági leckék középhaladóknak címmel játssza a színház a Zeller darabot, Baráthy György fordításában (egyben dramaturg is.). Szerencsés a címváltás jó marketing fogás, az új cím sokkal nyilvánvalóbban utal a darab témájára, megfelelőbb egy vígjátékhoz, hiszen csak „leckékről” van szó, és azokat mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja. Ez a cím elviseli a válaszadás, az egyértelműség hiányát.

A páronkénti kapcsolatokat így csoportosíthatjuk: barátság, házasság, szexuális viszony, munkatársi, szakmai kapcsolat, szomszédság stb. Mindegyik egyedi, különösen a benne résztvevők társadalmi helyzete, egyéni tulajdonságai miatt.

A Centrál Színház művészei Florian Zeller vígjátékával a lehetséges kapcsolatok közül hármat mutat be úgy, hogy lehetőséget ad a szereplők egyéniségének összevetésére a sajátunkkal annak érdekében, hogy elgondolkozzunk az esetleg nekünk is megfelelő megoldásokon. Zeller játékában összesen négy szereplő van, két házaspár. Michel (Stohl András), Laurence (Balsai Móni), valamint Paul (Schmied Zoltán és Alice (Kovács Patrícia). Velük a barátságnak, a házasságnak és a szexuális kapcsolatnak a sokszínűségét, a lehetséges és lehetetlen konfliktusait láttatja a szerző, különösen abban a helyzetben, amikor ezek a kapcsolattípusok egymást átfedik. Minderre összesen 100 percet szán a szerző. A házaspárok keresztben szexuális partnerei egymásnak, és a férfiak, a férjek barátok is. Ez a mondat vitatható, mert a szerző és a színészek is csak utalnak Paul és Laurence talán létező kapcsolatára, amely legnagyobb igazolást az utolsó pillanatban kapja, amikor is Laurence megtudja, hogy Paulék elköltöznek, és keserűség, bánat ül ki az arcára.

A darab fővonala Michel és Alice kapcsolata, akik kötődnek, mint férj és mint feleség, illetve barát a többiekhez. Mennyire lehet ez a helyzet tartós? Ha nem tartós (ennek nagy a valószínűsége), akkor mitől és milyen módon fog bekövetkezni a változás? Ki hogyan fogja ezt a változást megélni, feldolgozni? Függ-e a feldolgozás nehézsége attól, ha mi vagyunk a megbántottak, vagy ha mi vagyunk azok, akik bánatot okozunk másoknak, vagy ha mind a két oldalon érdekeltek vagyunk?

Ezek a kérdések vannak a levegőben már akkor, amikor felmegy a függöny, és meglátunk egy szállodai szobát, benne két embert, egy nőt (Kovács Patrícia) még az ágyban és a férfit (Stohl András) éppen öltözve, és megtudjuk, hogy a férfi az egyik házaspár férj tagja, a nő a másik házaspár hölgy tagja. Ebből a helyzetből induló és logikusan egymásra épülő konfliktusok sorozata a darab, vagyis nem a véletlen csapkod a színpadon.

Már az első jelenetben felveti Alice, hogy mi lenne, ha elmondanák a társaiknak az igazat. A szeretőként jelenlevő férfi (Michel) úgy vélekedik, hogy nem kell a lelkiismeret furdalás, csak egyszerű eseményről van szó, nem kell ennek nagy jelentőséget tulajdonítani. Tehát éljünk-e őszintén, vagy tekintsük természetesnek, hogy van az életünknek csak ránk tartozó része, olyan, amihez másnak nincs köze? Jogos-e, ha van titkunk, titkos életünk? Ezt a problémát lehet/kell szélesebb értelemben is vizsgálni, mert a lehetséges titkoknak csak az egyik fajtája a „félrelépés”. Sok mindenről gondolhatjuk, hogy másnak nincs köze hozzá, ilyenek lehetnek például a másoktól kapott sérelmek, esetleg a származás, a sikertelenség, vagy éppen a siker stb.

Egyesek szerint három életünk van: a saját, belső, de mégis nyilvános egyedi életünk, ami megvitatásra nem alkalmas része életünknek, például a felkeléssel kapcsolatos nehézségek, az érzelmi életünk egy része, például, hogy miért szeretjük ezt vagy az ételt stb. A másikat kimondottan a nyilvánosságnak szánjuk, ez a szerepek játszásának tere, ebben nyilvánítjuk ki egyértelműen a társadalomhoz való társulásunkat. Ez az, amit a mindennapokban élünk, a családban, a munkahelyen, társaságban. Reakcióink az eseményekre, vagy azokban való részvétel ránk vall, sajátunk, ránk jellemző, és mindenki rögtön tudomást vehet róla. Életünk része a titkok zónája is. Titkolhatjuk a betegségünket, a tartozásainkat, akár anyagiak, akár érzelmiek azok, és még sok mindent titkolhatunk, például azt is, hogy szexuális kapcsolatunk van a barátunk feleségével. Titok lehet az is, de már más titka, ha a feleségünk a barátunkkal tart titkos kapcsolatot.

Egyformán képesek vagyunk-e megfelelően, sőt megnyugtatóan lavírozni a tartalmak között? Kinek hol adódik nehézsége ebben a bonyolult rendszerben? Milyen arányokban rendeződnek ezek a szintek? Van, akinek nehéz a szerepjátszás, nem tudja követni azt a sok elvárást, ami a társadalom felől érkezik. Van, aki a magányos élet nehézségeit nem szívesen láttatja, vagy a titkokat nem tudja egyedül elviselni.

El tudjuk-e viselni, ha a környezetünkben élők megközelíthetetlen titkok között élnek, ha az életük egy részéről nincs információnk, vagy talán az okoz gondot, ha egyszer csak mindenre fény derül? Zeller ezt a pontot vizsgálja. Jól tette-e Alice, hogy elindította a lavinát, és feltárta férje (Paul) előtt titkos kapcsolatát a férje barátjával (Michellel). Paul ezt „meghálálva” elmondta az ő titkát, kapcsolatát, ami Laurencehez fűzi. (Újabb kérdés: lehet-e a titok hamis?) Ezzel még két ember életébe hoztak változást, vagy legalább is ennek veszélye valószínűsíthető volt. El tudjuk-e fogadni, ha tudomásunkra jutnak titkos viszonyok, amikor mi nem szándékozunk feltárni saját titkunkat? El tudjuk-e viselni, ha valaki arról mondja el nekünk az igazat, amiről mi éppen hallgatni akarunk? Biztos, hogy mindent tudni akarunk? Lehet, hogy nem akarjuk ismerni társunk titkait?

Mint említettük, a darab címe: Az igazság. Felmerülhet, hogy mennyire önzés az, ha a titok terhét nehezen tűrve, azt megosztjuk azzal, akit a legjobban sértettünk a titkos életünkkel. Ha már megtettük, akkor viseljük a lelki következményeket is, vagy egyből zavarjunk bele a másik életébe is, ráöntve azt, amit már magunk is megbántunk, talán. Még gyorsan le is akarjuk magunkról a terhet söpörni, át a másik, jóhiszemű társunk vállára.

Ezekben a kérdésekben a döntés nagyon nehéz. Vannak etikai megfontolások, amelyek egyértelműen kimondanak bizonyos szabályokat, bűnnek tartva a hűtlenséget, de mint tudjuk, az élet nem a szigorú szabályokat követi. Mások az intervallum túlsó végét képviselve, az egyéni szabadságot összetévesztik a szabadossággal. Szerzőnk világossá teszi, hogy egyik szélsőséget sem képviseli, és egyértelmű tanácsot sem kíván adni. Viszont be kell fejezni a darabot, letelt a 100 perc. Az utolsó pillanatban megtudjuk, hogy az egyik házaspár megbékél azzal a múlttal, amiről mind a ketten tudják, hogy nem igaz, a másik házaspár külföldre költözik, mert ott kapnak munkát, ők is maguk mögött hagyják a múltat. A darab befejeződött, elfogadható, egyedi megoldással.

A súlyos és megválaszolhatatlan problémák ellenére, vagy éppen ezért, a darab humoros, szinte felszabadultan tudunk nevetni (talán magunkon?). A szereplők közül Stohl András a legmeghatározóbb figurát alakítja, és ezt remekül teszi, játszik az arcával, a mozgásával, a testtartásával. A felületes megbánás, a saját érdekeihez való egyértelmű ragaszkodás kifejeződik még a bánatos sírásában is. Kovács Patrícia az igazmondó nő, kavar, kavar, és végül jól végződik a dolog számára. A többiek (Paul és Laurence) pedig oldják meg maguk a nehézségeiket, és erre lehet számítani az életben is. Ők is jól alakították a felülemelkedő és beletörődő típust.

Puskás Tamás darab választásáért és rendezésének eredményéért csak hálásak lehetünk mi nézők, de biztos, hogy a szereplők is.

Díszlet- és jelmeztervező: Pallós Nelli.

Bemutató: 2016. december 23.

Budapest, 2017. március 5.

Tóth Attiláné dr.
♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©