A rendező, Puskás
Tamás javaslata alapján a Házassági
leckék középhaladóknak címmel
játssza a színház a Zeller
darabot, Baráthy György
fordításában (egyben dramaturg is.).
Szerencsés a címváltás jó marketing
fogás,
az új cím sokkal nyilvánvalóbban utal a
darab témájára, megfelelőbb egy
vígjátékhoz, hiszen csak
„leckékről” van szó, és azokat
mindenki úgy értelmezi,
ahogy akarja. Ez a cím elviseli a válaszadás, az
egyértelműség hiányát.
A páronkénti kapcsolatokat
így
csoportosíthatjuk: barátság,
házasság, szexuális viszony, munkatársi,
szakmai
kapcsolat, szomszédság stb. Mindegyik egyedi,
különösen a benne résztvevők
társadalmi helyzete, egyéni tulajdonságai miatt.
A Centrál Színház
művészei Florian
Zeller vígjátékával a lehetséges
kapcsolatok közül hármat mutat be úgy, hogy
lehetőséget ad a szereplők egyéniségének
összevetésére a sajátunkkal annak
érdekében, hogy elgondolkozzunk az esetleg nekünk is
megfelelő megoldásokon.
Zeller játékában összesen négy
szereplő van, két házaspár. Michel (Stohl
András), Laurence (Balsai Móni),
valamint Paul (Schmied Zoltán és Alice (Kovács Patrícia). Velük a
barátságnak, a
házasságnak és a szexuális kapcsolatnak a
sokszínűségét, a lehetséges és
lehetetlen konfliktusait láttatja a szerző,
különösen abban a helyzetben,
amikor ezek a kapcsolattípusok egymást átfedik.
Minderre összesen 100 percet
szán a szerző. A házaspárok keresztben
szexuális partnerei egymásnak, és a
férfiak, a férjek barátok is. Ez a mondat
vitatható, mert a szerző és a
színészek is csak utalnak Paul és Laurence
talán létező kapcsolatára, amely
legnagyobb igazolást az utolsó pillanatban kapja, amikor
is Laurence megtudja,
hogy Paulék elköltöznek, és keserűség,
bánat ül ki az arcára.
A darab fővonala Michel és Alice
kapcsolata, akik kötődnek, mint férj és mint
feleség,
illetve barát a többiekhez. Mennyire lehet ez a helyzet
tartós? Ha nem tartós
(ennek nagy a valószínűsége), akkor mitől
és milyen módon fog bekövetkezni a
változás? Ki hogyan fogja ezt a változást
megélni, feldolgozni? Függ-e a
feldolgozás nehézsége attól, ha mi vagyunk
a megbántottak, vagy ha mi vagyunk
azok, akik bánatot okozunk másoknak, vagy ha mind a
két oldalon érdekeltek
vagyunk?
Ezek a kérdések vannak a
levegőben már
akkor, amikor felmegy a függöny, és meglátunk
egy szállodai szobát, benne két
embert, egy nőt (Kovács Patrícia) még az
ágyban és a férfit (Stohl András)
éppen öltözve, és
megtudjuk, hogy a férfi az egyik házaspár
férj tagja, a nő a másik házaspár
hölgy tagja. Ebből a helyzetből induló és logikusan
egymásra épülő konfliktusok
sorozata a darab, vagyis nem a véletlen csapkod a
színpadon.
Már az első jelenetben felveti
Alice,
hogy mi lenne, ha elmondanák a társaiknak az igazat. A
szeretőként jelenlevő
férfi (Michel) úgy vélekedik, hogy nem kell a
lelkiismeret furdalás, csak
egyszerű eseményről van szó, nem kell ennek nagy
jelentőséget tulajdonítani.
Tehát éljünk-e őszintén, vagy tekintsük
természetesnek, hogy van az életünknek
csak ránk tartozó része, olyan, amihez
másnak nincs köze? Jogos-e, ha van
titkunk, titkos életünk? Ezt a problémát
lehet/kell szélesebb értelemben is
vizsgálni, mert a lehetséges titkoknak csak az egyik
fajtája a „félrelépés”.
Sok mindenről gondolhatjuk, hogy másnak nincs köze
hozzá, ilyenek lehetnek
például a másoktól kapott sérelmek,
esetleg a származás, a sikertelenség, vagy
éppen a siker stb.
Egyesek szerint három
életünk van: a
saját, belső, de mégis nyilvános egyedi
életünk, ami megvitatásra nem alkalmas
része életünknek, például a
felkeléssel kapcsolatos nehézségek, az
érzelmi
életünk egy része, például, hogy
miért szeretjük ezt vagy az ételt stb. A
másikat kimondottan a nyilvánosságnak
szánjuk, ez a szerepek játszásának tere,
ebben nyilvánítjuk ki egyértelműen a
társadalomhoz való társulásunkat. Ez az,
amit a mindennapokban élünk, a családban, a
munkahelyen, társaságban.
Reakcióink az eseményekre, vagy azokban való
részvétel ránk vall, sajátunk,
ránk jellemző, és mindenki rögtön
tudomást vehet róla. Életünk része a
titkok
zónája is. Titkolhatjuk a betegségünket, a
tartozásainkat, akár anyagiak, akár
érzelmiek azok, és még sok mindent titkolhatunk,
például azt is, hogy szexuális
kapcsolatunk van a barátunk feleségével. Titok
lehet az is, de már más titka,
ha a feleségünk a barátunkkal tart titkos
kapcsolatot.
Egyformán képesek vagyunk-e
megfelelően, sőt megnyugtatóan lavírozni a tartalmak
között? Kinek hol adódik
nehézsége ebben a bonyolult rendszerben? Milyen
arányokban rendeződnek ezek a
szintek? Van, akinek nehéz a szerepjátszás, nem
tudja követni azt a sok
elvárást, ami a társadalom felől érkezik.
Van, aki a magányos élet nehézségeit
nem szívesen láttatja, vagy a titkokat nem tudja
egyedül elviselni.
El tudjuk-e viselni, ha a
környezetünkben élők megközelíthetetlen
titkok között élnek, ha az életük egy
részéről
nincs információnk, vagy talán az okoz gondot, ha
egyszer csak mindenre fény derül?
Zeller ezt a pontot vizsgálja. Jól tette-e Alice, hogy
elindította a lavinát,
és feltárta férje (Paul) előtt titkos
kapcsolatát a férje barátjával
(Michellel). Paul ezt „meghálálva” elmondta
az ő titkát, kapcsolatát, ami
Laurencehez fűzi. (Újabb kérdés: lehet-e a titok
hamis?) Ezzel még két ember
életébe hoztak változást, vagy
legalább is ennek veszélye
valószínűsíthető
volt. El tudjuk-e fogadni, ha tudomásunkra jutnak titkos
viszonyok, amikor mi
nem szándékozunk feltárni saját titkunkat?
El tudjuk-e viselni, ha valaki arról
mondja el nekünk az igazat, amiről mi éppen hallgatni
akarunk? Biztos, hogy
mindent tudni akarunk? Lehet, hogy nem akarjuk ismerni társunk
titkait?
Mint említettük, a darab
címe: Az igazság. Felmerülhet, hogy
mennyire
önzés az, ha a titok terhét nehezen tűrve, azt
megosztjuk azzal, akit a
legjobban sértettünk a titkos életünkkel. Ha
már megtettük, akkor viseljük a
lelki következményeket is, vagy egyből zavarjunk bele a
másik életébe is,
ráöntve azt, amit már magunk is megbántunk,
talán. Még gyorsan le is akarjuk
magunkról a terhet söpörni, át a másik,
jóhiszemű társunk vállára.
Ezekben a kérdésekben a
döntés nagyon
nehéz. Vannak etikai megfontolások, amelyek
egyértelműen kimondanak bizonyos
szabályokat, bűnnek tartva a hűtlenséget, de mint tudjuk,
az élet nem a szigorú
szabályokat követi. Mások az intervallum
túlsó végét képviselve, az
egyéni
szabadságot összetévesztik a szabadossággal.
Szerzőnk világossá teszi, hogy
egyik szélsőséget sem képviseli, és
egyértelmű tanácsot sem kíván adni. Viszont
be kell fejezni a darabot, letelt a 100 perc. Az utolsó
pillanatban megtudjuk,
hogy az egyik házaspár megbékél azzal a
múlttal, amiről mind a ketten tudják,
hogy nem igaz, a másik házaspár
külföldre költözik, mert ott kapnak munkát,
ők
is maguk mögött hagyják a múltat. A darab
befejeződött, elfogadható, egyedi
megoldással.
A súlyos és
megválaszolhatatlan
problémák ellenére, vagy éppen
ezért, a darab humoros, szinte felszabadultan
tudunk nevetni (talán magunkon?). A szereplők közül
Stohl András a
legmeghatározóbb figurát alakítja,
és ezt remekül teszi, játszik az arcával, a
mozgásával, a testtartásával. A
felületes megbánás, a saját érdekeihez
való
egyértelmű ragaszkodás kifejeződik még a
bánatos sírásában is. Kovács
Patrícia
az igazmondó nő, kavar, kavar, és végül
jól végződik a dolog számára. A
többiek
(Paul és Laurence) pedig oldják meg maguk a
nehézségeiket, és erre lehet
számítani az életben is. Ők is jól
alakították a felülemelkedő és
beletörődő
típust.
Puskás Tamás darab
választásáért és
rendezésének eredményéért csak
hálásak lehetünk mi nézők, de biztos, hogy a
szereplők is.
Díszlet- és jelmeztervező: Pallós
Nelli.
Bemutató: 2016. december 23.
Budapest,
2017. március 5.
Tóth
Attiláné dr.