Vígjáték a
világ legzsugoribb emberéről. A sok
fösvénytörténet
közül Moliere-é lett a
leghíresebb,
na meg Ben Jonson Volponéja. Érdekes,
hogy akárhányszor bemutatják,
felújítják, mindig fényes sikert arat a
közönség
körében. Nézői
tükörbenézésre nem alkalmas Harpagon
gyászos története, hisz
nincs olyan színházlátogató, aki –
bár maga is fösvény valójában –
magára
ismerne alakjában. Hozzá képest mindenki
adakozónak látja magát. A Magyar
Színházban ezúttal Bognár
Róbert
fordításában, Lengyel Ferenc
rendezésében láthatjuk a darabot.
A jelenlegi rendezés
túllép a vígjátékon, groteszk
bohózattá alakítja át a
történetet, tovább fokozva a címszereplő
elképesztő
torzságát. Nyilván a Harpagont
alakító Haumann
Péter komikus figurája, fura járása,
pocakja hozzájárult ehhez a groteszk
koncepció létrehozásához, esetleg a
koncepcióhoz kerestek megfelelő színészt.
Sajátos színteret hoztak létre
(díszlet-jelmez: Kovács Yvette Alida), a
színpadon egy ferdére szabott, hátrafelé
emelkedő U alakú fal képezi Harpagon házát,
a fal mögött látható az udvar,
ahová elássa a kincsesládát. A
színpad gyakorlatilag üres, egy karosszék és
egy
dézsa szolgálja a szereplőket, utóbbiban nincs
víz, csak a szereplők úgy
tesznek, mintha lenne. A zsinórpadlásról
lelógatnak egyszer egy függönyt, ami
mögött a címszereplő lánya
öltözködik, majd később egy ferde asztalt tele
gyümölcsökkel, ezekből viszont senki nem fogyaszt
semmit. Belógatnak még egy
kötelet hurokkal a végén, ennek aztán nincs
funkciója.
A ruhák néha
bizony komikusak, de hát milyenek
legyenek egy jócskán groteszk komédiában? A
címszereplő szürke kopott
kiskabátban, nyakán használt
csipkegallérral flangál a színpadon,
lábszárán
szűk nadrág. Fia (Cléante = Haumann
Máté)
csíkos, szalagos bugyogóban, rokokó cipőben,
orrán a szemüveg hol le, hol föl.
Lánya (Elise = Haumann Petra) csíkos
kétrészes, erősen stilizált bő ruhában,
semmilyen korban nem hordtak ilyent.
Mariane (Móga Piroska) rövid
ruhában,
szintén stílustalan öltözetben. La Fleche (Szatmári
Attila) szerepében a színész egyszer csak
meztelenül jön be, kis kalapját
teszi maga elé, aztán hátsóját
mutatva kimegy. Mindez igen vicces, de miért?
A történet
eléggé ismert, dióhéjban elég annyi,
hogy
a címszereplő saját gyerekeit akarja kisemmizni,
fiának kedvesét szemelte ki
feleségnek, míg annak özvegyasszonyt szán,
lányának egy idős férfit, aki nem
kér hozományt. Pedig a lány szerelme az apa
titkáraként segít a házban, hogy
közel legyen szerelméhez. Sajnál minden
fillért vendégei ellátására,
gyerekei
hozományára, cselédeit nem fizeti, lovait
éhezteti. Pénzét egy hatalmas
ládában
gyűjti, kölcsönadja magas kamatra. Jelen esetben éppen
közvetítőn keresztül
intézi a tranzakciót, az ügylet folyamán
derül ki, saját fiának kell a kölcsön,
aki sokat vesztett szerencsejátékon. Végül
inkább beleegyezik gyermekei szívük
szerinti házasságába, csak kapja vissza ellopott
pénzes ládáját, amibe aztán
bele is költözik, a csengő aranytallérok
közé fekszik. Fösvényhez méltó
sors.
A moliere-i történet
– akárhogy rendezik,
csűrik-csavarják – mindenképp mulatságos,
nehéz elrontani. Most arról van szó,
hogy kicsit megspékelik az alaptörténetet pár
kiegészítő jelenettel. Már a
kezdet kezdetén zenés felvonulással indul,
zenészek, táncosok bevonulnak,
mulatoznak egy karneválszerű ünnepségen, fekete
bikák fejét látjuk, ami lehet
totemállat, lehet jelmez is. A jelenet keretként
szolgál, hisz a befejező
jelenetben a zenészek, táncosok visszatérnek a
dupla esküvői ünnepségre.
Felemás (azon felül iskolás) megoldásnak
tartom a Harpagon monológjai közben a
háta mögött megjelenő fehér kezeket és
fehér arcokat, mintegy
figyelmeztetésként jellemhibájára.
Hasonló, gyerekek számára élvezetes
közjáték, amikor a színész
kiszól a színpadról a nézőkhöz,
kérdéseket intéz
hozzájuk, persze választ nem vár. Haumann
még kezet is fog valakivel az első
sorban, sőt lejön az első sor elé, kicsit
sétál, majd visszamegy.
Mondjuk, jópofa
ötletként hat a 12 ezer tallér
kölcsönadásának részletezése,
mégpedig abból a háromezer tallér
fejében adandó
ingóságok felsorolása, vagy a menüsor
részletezése, amit a szakács nem fog
elkészíteni. Csupa drága, egzotikus tengeri
halételről van szó, ezeknek
hallatán rosszul lesz főhősünk. Magyarázatot
kaphatunk arra, portörléssel
hogyan kopnak el parádés bútoraink, sőt maga a
söprű is elvásik a szorgos
takarításban.
Jutalomjátéknak
nevezném Haumann Péter alakítását.
Száz éve még létezett ez a szokás.
Egy-egy színész, akinek kedvezni akartak,
vagy elismerni népszerűségét, jutalomként
kapott egy előadást, amit ő akart, és
a bevétel egy részével is rendelkezhetett. Ma
már nincs ilyen, mégis az
abszolút főszerepre jó választás volt őt
felkérni, remekül szórakoztunk komikus
játékán. Kevesebb tehetséggel, de nagyon
lelkesen játszottak a Haumann család
további tagjai, Máté (Cléante) és
Petra (Elise), Máté arcmimikája akár
szándékosan, akár önkéntelenül
apja nyomában jár. Az előadás meglepetés
„főszerepét” Soltész Bözse hozta Frosine szerepének
alakításával. Sziporkázó
szellemességgel, remek játékötletekkel, sosem
látott
arcmimikával (almaevés közben) szórakoztat
bennünket. Partnere ebben Szatmári
Attila La Fleche szerepében. Kellemes és
szórakoztató volt Hunyadkürti
István (m.v.) kocsis és szakács szerepben,
amely kettős
szerep kiválóan jellemzi gazdája
fösvénységét, másrészt remek
szereplehetőség.
Lelkesen játszik Pavletits Béla
Valere szerepében. További szereplők voltak Szűcs
Sándor (Simon), Rancsó Dezső
(Anselme), Móga Piroska (Mariane), Horváth
Anna (Claude asszonyság), Szondi Bence (a.n.), Szigethy Norbert (a.n.) szolgáló
szerepekben. Felléptek még a
Pesti Magyar Színiakadémia növendékei a
báli jelenetekben.
Az
újszerű
Moliere-vígjátékot meg kell nézni, hisz
minden más benne, mint amit eddig
tapasztaltunk. Ráadásul a látvány
terén valóságos színorgiát
varázsolnak a néző
elé, szerencsére a színek
harmóniában kerülnek elénk, jó a
szemnek a látvány.
Dramaturg: Deres Péter, zene: Vecsei
László, világítás:
Suskovics Péter, hang: Kovács
Dávid, kellék: Gulyás Marcell,
rendezőasszisztens: Hűbér Tünde.
Bemutató
előadás: 2017. február 24.
Budapest,
2017. február 28
Földesdy
Gabriella