Mese és
történelem és történetek…
Bukások és megbocsátás.
1.500
oldalt hogyan lehet színre vinni három részben,
úgy négyórányi tiszta
játékidővel? Azonnal tudható: ez nagy
vállalkozás, „kihívás”
jó értelemben, mai
divatos kifejezéssel élve.
Miért pont
most? Csak. Mert minden időben érvényes, ha ezer
évekig érvényes volt
(„Mélységes
mély a múltnak kútja”), mit
számít 10 év vagy akárhány
saját életünkkel mérve?
Mindig érvényes. Mint maga a Biblia, amelyből
született eredendően. Hogyan is
lehetett volna másképp? Bevallom, én előbb
olvastam Thomas Mann e regényét (is),
mint ahogy részleteiben forgattam
volna a Bibliát, ami persze nem jó pont, de a
regény jelentősége ezért számomra
nagyon is felértékelődött több
szempontból is. Nyelvezete, emberi tanulságai,
történelmi tények – mindez bennem maradt, egy
része erősen, más része
halványabban, hiszen annyira sok és sokféle
történésnek lehetünk tanúi, olvasva
a regényt, melynek hangulata már (lelkemből)
kitörölhetetlen.
Ezek után
beülni egy ilyen, ab ovo tudhatóan
nagyszabású előadásra minden esetre
nyitottságot és türelmet követel. És
máris előrebocsátom: nem esett nehezemre gyakorolni
ezeket az erényeket. Az előadás egyszerűen magával
ragadó, olykor visszahallatszik
Thomas Mann gyönyörűséges elbeszélő
stílusa (a regényt Sárközi
György fordításában olvashattam, a
színlap Káldor György
fordítását is jelöli), hol
pergőbb, a mai nyelvhez közelebb áll (a szerző
regényéből a színpadi adaptációt
írta Gáspár Ildikó.)
Rendező: Ascher
Tamás és Gáspár
Ildikó, dramaturg: Ari-Nagy
Barbara.
Grandiózus
a szereposztás is. Túlzottnak is tűnhet ez a jelző, de
hát: 19 színész játszik
benne, az Örkény Színház vezető
színészeinek nagy része mellett sok
tehetséges
fiatal. És a 19 színész 61 szerepet alakít
(ha sikerült helyesen
összeszámolnom). Először, szembesülve a
szereposztással, visszahőköltem: ugyan
hogyan tudható majd, éppen ki kicsoda (és
miért)? De, mint ahogy a kiváló
rendezéseknél lenni szokott, egyszerűen – csak
úgy, tudható. Ha éppen nem pontosan
tudható, akkor meg az nem annyira fontos, pontosan kit
játszik, de mivel úgy
játszik, hát értjük. József
sok testvére is egyedi hangsúlyt kap, amikor kell. Vagy
hogyan is ne tudnánk,
hogy Tenki Réka éppen Manó-e
(törpe
Potifár házában), vagy Hadina, Lábán
felesége? Esetleg éppen Ren
főmarhamesterné?
Vannak
epizódok – önmagukban véve jelentős
történések –, amelyek különösen
megragadják
a nézőt. Persze lehet, hogy más nézők
figyelmét más események kötötték
le. De bármiféle
rangsort felállítani, különös
hangsúlyt adni egyiknek-másiknak lehetetlen.
Így csak
megemlíthetek egyes jeleneteket. Ilyen Ézsau
megcsalatása (Izsák, Jákob apja – Epres Attila, Ézsau – Vajda
Milán, Rebeka, Jákob anyja – Kerekes
Éva); a szinte még gyerek József
búcsúja apjától. (A fiatal József
– Patkós
Márton, Az idős Jákob – Gálffi
László.)
Később Potifár és felesége
története együtt és
külön-külön. Potifár
kínlódása,
amiért még csecsemőként herélt lett (de
megnősítették), az idős „szülék”
(Huij
és Tuij – szintén Gálffi László és Takács
Nóra Diána) folytonos és szinte humoros
mentegetőzése egymásnak,
miszerint ők csak jót akartak – nem utolsó sorban
maguknak öregségükre, amit ki
is használnak, ám némi lelkiismeret
furdalással. Potifár feleségének, Mutnak (Kerekes Éva egyik szerepe)
kínlódása,
hiszen nem él férfival, ugyanakkor itt van szeme előtt a
fiatal és szép József.
Ugyancsak
Potifár házában Manó (Tenki
Réka) és
Dudu – aki egyben kincstárnok is (Znamenák
István) – játéka is kiemelkedő.
Érdekes a
Fáraó
alakjának megformálása tolószékkel
és labdával, utóbbi lehet
gyerekjáték is, de
lehet udvarbéli ceremónia része,
találkozásuk Józseffel szinte komolytalanná
válik. A fáraó amúgy képes
járni… (Jéger
Zsombor, anyja, Teje – Hámori
Gabriella).
Sok
„illusztrációnak” is tanúi
lehetünk. Mókás a Kutyafejű szinte rendszeres
megjelenése (Ficza István), de
szintén illusztrációként fogadhatjuk
Júda fiainak hirtelen halálát és
magának
Júdának történetét, hogyan lesz
menyéből saját „menyecskéje”.
(Júda – Nagy Zsolt, Hér és
Onán – egyaránt Patkós
Márton, Támár – Zsigmond
Emőke).
Az első
percekben talán szokatlan, aztán már
természetesnek vesszük, hogy egy-egy
szereplő átvált egyes szám harmadik
személyre, vagy eleve is így kezd saját
magáról „elbeszélni”. Thomas Mann
stílusától, mívesen formált, hosszas
és
plasztikus mondataitól ez egyáltalában nem
áll távol, sőt – szinte aláhúzza
azokat ez a megoldás.
Díszlet
természetesen alig van, időnként egy kedves kis
házikó áll előttünk – hol
fehérben,
hol zöldben, kékben –, amely szobaként is,
egyéb búvóhelyként is jól
szolgál. De
Egyiptomban óriás lótuszok nyílnak (ezeket
beporozni is kell), és mindenféle
kisebb-nagyobb vadállatokkal is találkozunk, egy
részük kedves, más részük
inkább félelmetes. (Díszlet: Izsák
Lili.) A
színpad
„mennyezetére” pedig folytonos képeket
vetítenek (videó: Juhász András).
Az
öltözék
az első pillanatban szinte meghökkentő, hiszen közel mai
ruhákban jelennek meg
a szereplők – aztán megszokjuk ezt is. Tüntetően
más a katonák jelmeze pl. a
fáraó börtönében, és persze az
asszonyok ruhái, különösen Muté és
Tejéé.
(Jelmez: Szlávik Júlia.)
A zenéről
is érdemes külön szólni, egészen
különleges, kifejező (élőzene: Kákonyi
Árpád, Murányi Márta
m.v., Szathmáry
Judit m.v., Újházy
Gyöngyi/Ölveti
Mátyás, Bartek Zsolt.) Zene természetesen Kákonyi Árpád.) Az előadás
vége felé pedig Szeráhnak, Áser
lányának
éneke különös érzelemmel teli,
öröm hallgatni (Zsigmond Emőke).
Alig
szóltunk a „lényegről”: a fiatal
József (Patkós
Márton) és az érett József (Polgár
Csaba egyik fontos szerepe)
alakításáról és a
Megbocsátásról. József
ragaszkodása anyja emlékéhez (Ráhel –
Hámori
Gabriella), a családhoz, testvéreihez
(közülük szerepük miatt emelkedik ki
talán Rúben – Vajda Milán,
Júda, Áser
– Máthé Zsolt és
Benjámin – Kókai Tünde)
és különösen apjához, a
gyökerekhez, a hagyományokhoz. Volt ideje átgondolni
saját ifjúkori botlásait,
hiúságát, nagyfokú
önzését (nárcizmusnak mondanánk
talán manapság), de mindezek
nélkül nem emelkedhetett volna olyan magasra a hatalomban,
mint ahova
emelkedett. De ő is tudja, amit apja mond ki: egyedül maradt, nem
alapíthat nemzetséget
idegenben. („Nincs ingyen ebéd”, bár
megfizetett érte részben már korábban.)
És
igaz a labda-sugallta gondolat: ahogy forog a nagy sárga labda
(nem is egyszer)
az emberek kezében, úgy forog a történet is
az ember számára: hol fenn, hol
lenn…
Még egy
alapgondolat külön is hangsúlyos: a
választás lehetősége, szabadsága. Mert
ahogy
korábban Jákob, most ugyanígy József is
saját elhatározásából hagyja el
szülőföldjét, miután kihúzta
őt a kútból
az Öreg izmáelita (kereskedő, Csuja Imre):
még hazamehetett volna. De József (talán
tudásvágytól is hajtva) Egyiptomot
választotta, az idegen, de számára
csillogó, érdekes világot.
Néhány
színész játékát még nem
említettük, pedig szerepük,
játékuk ugyanígy fontos, és szintén
nem is egy szerepben: Dóra Béláét, Novkov Mátéét, Murányi
Mártáét (m.v.) és
Szathmáry Juditét (m.v.).
És
végül: a
Megbocsátás. (Csak én írom nagy betűvel).
Miért és kinek is bocsát meg József?
Végül is nem haragudhat senkire, ő hívta ki
testvérei haragját, de ha nem teszi,
sosem jut el Egyiptomba. Más kérdés, hogy
rabszolgaként. Nem vegyül el igazán testvérei
között, de ha elvegyülne, nem tanulna meg
írni-olvasni, amihez igazi tehetsége
van. De testvérei nélkül elveszett volna, hiszen
ennie is kellett. Így hát kire
is haragudhatott volna? Kinek is kellett volna megbocsátania?
Ezért jó
igazán a kissé meggondolatlan József
alakítása Patkós Márton
megformálásában,
ellentétben a már érett Józsefével,
azaz Polgár Csabáéban, mert mindezt igen
jól érzékelhetően mutatja meg nekünk. De a
hagyomány, a szellemi örökség, az
Áldás, az összekötő „habarcs”
Jákob, az apa kezében volt és maradt.
Bemutató:
2017. február 4.
Budapest, 2017.
február 6.
Györgypál
Katalin