Gogol híressé
vált monodrámája eredetileg
egy „pétervári elbeszélés”
volt, 1835-ben jelent meg, ám sokkal később
fedezték
fel a színpad számára. Színházi
előadásakor elengedhetetlen, hogy meg ne
említsük Darvas Iván úttörőnek
számító majd ötven évvel ezelőtti
(bemutató:
1967-ben) fantasztikus teljesítményét a Pesti
Színház színpadán. Akkor nem is
képzeltük, hogy az abszolút egyedinek
számító
magánzárka-börtöncella produkciót
tizenegyen megismétlik, újraértelmezik,
újrajátsszák, most éppen Keresztes
Tamás „kidolgozásában”
tűzték műsorra.
A mostani előadás a KATONA, a
FÜGE, a
MASZK Egyesület és az Orlai Produkciós Iroda
együttműködésében jött létre.
Czímer József
fordítása alapján
Róbert Juli dramaturg és Bodó Viktor rendező
alkalmazta színpadra Gogol művét, ami szinte kortalan,
csak a neveket és a
rangokat kell átírni benne, s máris egy mai
abszurd. Címzetes fogalmazók
mostanság ritkásak, de
monomániás depressziósok annál többen
vannak. Keresztes Tamás pedig nemcsak a
vállán viszi a produkciót, a kisszobányi
díszletet, de az alkalmi zenét (loop
segítségével) is ő találta ki hozzá.
A szoba berendezése kissé a nézőtér
felé
lejt, mint egy leporello valamelyik kinyitott oldala. Padlója
felszedhető,
félidőben átfordul, rács lesz belőle,
máskor a főhős lemerül egy lyukban, vagy
papírjait rejti belé. A lényeg, hogy teljes
összhang van a díszlet, a főhős
lepusztult ruhája és főként a Popriscsint
játszó színész lénye
között.
Egyszerre vagyunk Gogol világában (akinek
„köpönyegéből” oly sokan bújtak
ki),
és egyszerre látjuk korunk külön
világban élő egyéneit, akik nem biztos, hogy
őrültek, csak éppen mások, mint az átlag,
különböznek attól, amit elvárnak
tőlük.
Igen, Popriscsin, a címzetes
fogalmazó
tipikus orosz csinovnyik, nemesember, s ebből adódó
kiváltságaira hivatkozik,
előjogokat emleget, s egész érvrendszere ehhez igazodik.
Darvas alakítása
tökéletesen leképezte az orosz csinovnyik
jellegzetességeit, mimikája, mozgása,
érvelése tipikusan orosz volt. Keresztes Tamás
mellőzte ezt a jelleget
alakításából. Ő csak egyszerűen Popriscsin
megszállott voltát hozta színre,
óriási szemek, komor arc, a zajokba való
menekülés, mindezzel egy másik figurát
teremt. Őrültsége nem kezdettől fogva létezik,
fokozatosan jön elő. Kutyákkal
beszélget (meg a kutyák egymással!), spanyol
királynak képzeli magát, hogy az
inkvizíció
karmaiban (valójában az őrültek
házában) kössön ki összeverve,
letaglózva. Míg
a darab kezdetén egy kedélyesnek tűnő különcnek
véljük Popriscsint, a sorozatos
kényszerképzetek elmélyítik
személyiségzavarát, már nem érti, mi
történik vele.
Betegsége elhatalmasodik rajta. Közben
rájövünk, hogy bármikor kerülhetünk
mi
is hasonló helyzetbe, a történet nagyon is
hasonlít néhány köznapi
abszurditásra környezetünkben.
A színész az előadás
lelke. Minden
kellék nélkül képes illúziót
kelteni. Keresztes Tamás esendő alakja kiválóan
alkalmas alapanyag a gogoli csinovnyik léthez.
Megállás nélkül mondja másfél
órás szövegét, mi mégsem unjuk. Nem
kell külön az artikulálásra figyelnie,
alkatilag is alkalmas a szerep eljátszására,
szövege monoton, mégis minden érthető.
Ismét gazdagodtunk egy nagyszerű
produkcióval, ami állandóan teltházzal
megy. Létrejöttéhez komoly összmunkára
volt szükség. A „loop” által
létrehozott zenei aláfestés az előadás
szerves
részévé válik annyira, hogy minden
alkalommal az ott ülő közönség előtt
születik meg. A grafikát Nagy
Gergő alkotta, rendezőasszisztens: Szakács
Zsuzsi, szakértő: dr. Zalka Zsolt. Fontos
közreműködői voltak az előadásnak:
Juhász Nóra,
Kákonyi Árpád, Szalai József, Szarvas
Dávid.
Budapest, 2016.
szeptember 24.
Bemutató:
2016. december 7.
Földesdy Gabriella
