Részeget
játszani nagy kihívás. Jelen esetben a
bemutató előadás előtt a rendező, Viktor
Rizsakov előre is türelmet kért a
kedves nézőktől. Így hát még a
szokottnál is nagyobb türelemmel hallgattuk a
bevezető zajokat, a színpad két oldalán ültek
a „zenészek” – igazából a
játszó
színészek, talán csak Markot, azaz Trill
Zsoltot
kivéve. Zajt csaptak üveggel-tükörrel és
azon pohárhúzogatással, kemény
zacskógyűrögetéssel,
ütemesen táblára írással,
lánccsörgetéssel gondosan megkomponálva, nagy
fegyelemmel. (Igen, a színészek a nézők
háta mögött magasan lévő, természetesen
a másodperceket is kijelző órát figyeltek.)
Eközben mi szemrevételezhettük a feltűnően
lejtő színpadot, rávetítve a hatalmas
négyzetekkel. Azok is változtak később.
A színészek
csak az első pár percben voltak „részegek”,
utána a mozgásuk már kevésbé volt
„ittas”, a beszédük annál inkább.
Vagy inkább őszinte. Vagy nem mindig
összefüggéseikben érthető. Talán nem is
kellett mindent érteni, inkább érezve
gondolkodni.
A lejtő-színpad
sem maradt üres, lassan beterítették nagyon
fehér bútorokkal, szekrénnyel,
asztalokkal, székekkel, később bárpultokkal.
Mindez nem volt könnyű, az ember
nem is nagyon értette, mitől nem csúsztak le a
bútorok a színpadról. Később mindent
kivittek – nem könnyen –, az egész
színpad vízszintesre ereszkedett, közepére
egy óriási csövet állítottak fel, ami
fent illeszkedett – feltehetően egy vízvezetékhez.
Onnantól fogva lassan, de folyamatosan víz folyt ki a
csőből, oldalt pedig egy
szabályos vízcsapból. És a színpad
egésze kezdett vízben úszni, végül
több
centis vízben jártak-keltek-feküdtek (!) a
színészek… az bizonyos, hogy a
víztükör, a víz mozgása is
érdekessé és mozgalmassá tette az
előadást. Pedig a sokféle
történéstől – miközben minden
színész nagyon-nagyon részeg kellett, hogy legyen
– eleve sem unatkozhatott a kedves publikum.
Próbálta értelmezni, érteni,
megfejteni a sok vitát, kitárulkozást,
veszekedést, gyónást. Mindez egyetlen
éjszaka alatt történt. Boldogság, szeretet,
halál és Isten sugallata (suttogása)
a szívünkben. Ez így mind, egyben,
semmiképpen sem könnyű.
A szereplők
korra, nemre, minden egyébre tekintettel is
sokfélék. Tizennégyen lehettek is.
Mark, a fesztiváligazgató kezdte a sort Martha (?) (Mikecz Estilla e.h.) után, illetve
Marthával. Mark aztán az utolsó
jelenetekben jelent meg ismét, ha lehet, még
hangsúlyosabban.
Több szálon
is elgondolkodhattunk. Két középkorú
házaspár (Gustav – Kristán
Attila, Linda – Nagy
Mari, Karl – Tóth László,
Lora – Szűcs Nelli) a közös este
után a
hűségről,
szabadságról, boldogságkeresésről –
mondjuk úgy, bár ez nem igazán fedi a
valóságot – vitázik. Egymással is,
másokkal is, akikkel összetalálkoznak az
utcán.
Négy fiatalember
(Matthias – Szabó Sebestyén
László,
Max – ifj. Vidnyánszky Attila m.v.,
Gabriel – Bordás Roland e.h., Rudolf
– Berettyán Sándor e.h.) , Max
legénybúcsújának
utolsó óráiban, előbb Max szülei
vegetárius vendéglőjében egy
prostituálttal,
Rosával (Barta Ágnes e.h.), aztán
kerékpáron az utcán. Max
„esküvője” az őt megbabonázott lánnyal,
Laurával (Ács Eszter e.h.), hogy majd
örökre
elbúcsúzva, Max másnap megnősüljön igazi
menyasszonyával. De addig! – addig
nagyon sok mindenféléről beszélgethetnek a maguk
különös módján. Ital nélkül
vajon
hogyan alakult volna…? – értelmetlen a
kérdés, persze, de azért csak felmerül
az emberben.
Egyik
kulcsjelenet Laurenz (Fehér Tibor)
hosszú,
figyelemfelkeltő monológja többek között
arról, hogy valami lényegi
kapcsolódásunk egymáshoz teljesen elveszett
– amivel visszahódítja feleségét,
Magdát (Katona Kinga e.h.). És csak
egy kicsit trágár…
Sok minden
elhangzik, és a legfontosabbak – építve a
részegek szokott stílusára. – egymás
után többször is. Isten szól a részeg
emberen keresztül… vagy, hogy
külön-külön
is, együtt is valamennyien Isten teste vagyunk.
Értjük? Nem értjük? Mindegy,
fontos. Meg az is, hogy létezhet-e égi szerelem. Van,
akit most ragad magával,
éppen Karl-t… egy számára ismeretlen nő
által, egy piros lufival. Az sem probléma,
hogy ott van a felesége is. A lány aztán eltűnik a
lufival, a feleség marad.
Az utolsó
jelenetek pedig Markkal, aki összeakad Rosával –
felteszik a koronát. Szinte elsikkad
a tény, hogy a pökhendinek látszódó
filmfesztiváligazgató – tüdőrákos, van
még
vagy négy hónapja. És vissza akar adni mindent,
amit addig kapott egész
életében. E visszaadás módja is azonban
igen különös, csaknem Rosa életébe
kerül. Hja, részeg ő is… Miért ne
vallhatná saját magát Jézus Krisztusnak?
Különben
is, teljesen részeg most is. Ha úgy vesszük. De nem
feltétlenül kell úgy venni.
Sem az ő, sem a többi színész
játékát. Italt, ivászatot nem is
látunk. No
persze, nyilvánvaló: a szerző Ivan Viripajev
(Irkutszk, 1974–) drámaíró és
forgatókönyvíró, filmrendező,
színész, a
Praktika Színház (Moszkva) művészeti vezetője.
Ezek a részegek – ha persze egyáltalában
igazán azok – nem feltétlenül oroszok, de
európaiak. Ez nem zárja ki, hogy ne
lelkesedjenek éppen egy iráni filmért a
filmfesztiválon, amire egyaránt
hivatkozik Mark is, meg éppen Rosa is.
Fordította,
dramaturg: Kozma András, a díszlet
és
jelmezek orosz tervezők munkái: Maria
Tregubova és Alekszej Tergubov.
Meg kell hagyni, sokfélék a jelmezek,
természetesen főleg a női karaktereket
emelik ki (Lora jelmeze különösen beszédes, de a
többieké is). Feltűnő a sok
elrajzolt smink is az arcokon.
Video-látvány:
Vlagyimir Guszev.
A színészek
azt játsszák, hogy ne vegyük komolyan azt, amit a
legnagyobb komolysággal (és
bizonyára jelentős fizikai és szellemi
erőfeszítéssel) adnak elő, a nézők
számára pedig kihívásnak vehető, ha
követni akarják érzelmileg is, értelmileg
is azt előadást… de megéri. És nem tudjuk
nem komolyan venni, élvezve benne
olykor a humort is, meg persze közelről a másféle
(expresszív) színészi
játékot.
Bemutató: 2016.
november 19.
Budapest, 2016. november
20.
Györgypál
Katalin
Á ZN