Csehov klasszikusát
(1900) akárhányszor
látjuk, mindig van új is benne, mégis –
talán – ugyanaz. Most Stuber Andrea
fordításában láthatjuk az
Örkény színpadán, Kosztolányi Dezső
fordításához szokott fülünknek itt-ott
emiatt is újdonságként szolgálva.
És,
természetesen,
újszerű a rendezés is (Bagossy
László),
a színpadon félkörben alacsony lépcsők
vannak, azokon ülnek jórészt az éppen
nem „színen lévők”, kivételekkel.
(Díszlet: Bagossy
Levente.) Kétségkívül
mozgalmasságot hoz az előadásba ez a megoldás.
Mert a
színen túl sok „mozgalmasság” nem
lehetséges, most is szinte minden a színfalak
mögött játszódik (2 részben).
Olyannyira, hogy különösen az első részben szinte
állóképnek tűnik egy-egy rövidke jelenet.
Pedig Irina (Zsigmond Emőke) piros,
„oroszos” ruhájában (jelmez: Kristina
Ignjatovic) éppen boldog, Olga (Takács
Nóra Diána) fáradt, fájós
lábbal
(igen életszerűen…) irkákat javít,
Mása (Tenki
Réka) boldogtalanul-kiábrándult
férjéből, a valóban igen unalmasan okoskodó
gimnáziumi tanárból (Epres Attila)…
miközben ebédhez készülődnek a vidéki
kormányzósági városban.
Óriási, de jól
láthatóan igen kopott asztal szedett-vedett
székekkel – feltűnő egy volt
tábornok házában.
Innen csak
elvágyódni lehet, talán bárhová, de
ha Moszkvából érkeztek ide, ahol jól
érezték magukat (?) – persze virgonc gyerekek
voltak – hát természetesen
Moszkvába. De Moszkvába mindig sokan
vágytak/vágynak, miért éppen ők ne
vágytak
volna?
A katonaorvosnak
(Gálffi László) – aki
már mindent
elfelejtett, olvasni ő sem olvas (szépirodalmat), legfeljebb
újságot a helyi hírekkel – más a
véleménye, szerinte máshol sem lehet jobb (persze,
hogy nem, ilyen
felfogással, gondolkodásmóddal –
tehetnénk ma hozzá). De az ő élete is üres: a
lányok anyját szerette, bár már alig
emlékszik erre a nagy szerelemre, egyedül
él, egyedül is marad – mint
megállapítja rezignáltan, ez sem jó. De nem
jó az
élete a Moszkvából odahelyezett idősödő
ütegparancsnok Versinyinnek sem (Mácsai
Pál) beteg feleségével, két
kislányával,
különösen, hogy Mása iránt fellobbant
szerelmét nem vallhatja meg még az asszonynak
sem – legfeljebb kényszerű elválásuk előtt.
A katonatisztek más tájékra való
elvezénylése után még szürkébb
élet vár rájuk, bár Olga gimnáziumi
igazgató
lett, az öreg dada (Pogány Judit) vele
maradhat a szolgálati lakásban – nos,
legalább az idős dada boldog, még saját
ágya is lesz saját szobában! –, Irina
már letette a tanítónői vizsgát, és
a
gyűlölt távírdai munka helyett taníthat
hamarosan más vidéken. A hízásnak
indult Andrej Prozorov (Vajda Milán)
megnősült,
már két gyerek van Natasától (Hámori
Gabriella), aki kivirult, éppen Andrej főnökével
tölti idejét boldogan,
hamarosan az egész házat bitorolva, amely pedig
eredetileg négyüké: Andrejé és
a három nővéré. És Andrej tagja a helyi
tanácsnak! – egyetemi tanár Moszkvában
viszont biztosan nem lesz.
Négy év a
nők életében talán többet jelent, fiatal
lányból csaknem vénkisasszonnyá
válni
– akkoriban – nem kellett sokkal több idő.
Megkeseredni, megalkudni, elfogadni
a nem-szeretem férfi házassági
ajánlatát, mi több, ezt közölni is vele
(Irina
részéről)… –
ehhez bőven elég. De itt
ez is csak szürke, semmitmondó szavakkal
történhet. A tűzvész sem annyira
tragikus, nem az ő házuk égett le, sőt, Versinyiné
sem, Olga intézkedik csupán
a fájós lábával, kiüresítve a
szekrényeket a rengeteg felesleges holmitól a
rászorulóknak, mintha csak lomtalanítás
volna.
Egy párbaj
is mindennapi esetként jelenik meg a katonaorvos
tudatában, a halál ténye azért
valamelyest felzaklatja. De csak valamelyest. Irinát is
kevéssé, hiszen
vőlegényét nem szerette, csak új életet
akart kezdeni vele – ezt pedig
megteheti egyedül is, nyitott bőröndbe már betett
ruháit taposva hosszasan. (A
csendesebb, időközben civilre váltott Tuzenbach
báró – Máthé Zsolt,
a vérmes Szoljonij – Nagy Zsolt.
Szoljonij legalább beváltotta korábbi
fenyegetését: aki
bitorolni meri Irinát, azt megöli. Megtette.)
Mintha nem
lennének érzelmeik. Pedig vannak. Ez kiderül
mindegyik Prozorov-gyerek legalább
egy-egy „kiborulásából”, aminek
jelentős hangsúlyt is adnak az előadás során,
legfőképpen talán a szenvtelen Mása Versinyintől
való elválásakor. Olga a
„rendreutasító”, a „felnőtt”, de
a sírás őt sem kerüli el… Andrej is
megszenvedi
álmai elvesztését.
A tábornok
talán feleslegesen taníttatta őket, pláne
három nyelvre is? – leginkább
Versinyin álmodozásai igazolják az akaratot: a
jövő számára kell tanulni! – amit
ők már nem érnek meg. Meg ezért kell szenvedni,
dolgozni. A katonai szolgálat,
a távírdai munka, a tanítás a
gimnáziumban a jelek (Csehov) szerint nem
felelnek meg ennek az illúziónak, a „munka”
(feltehetően: a fizikai munka)
jobbító erejének. Ez a gondolat helyet kellett,
hogy kapjon az előadásban, de
talán nem akkora hangsúllyal, ami javára
válhat: nem igazán hiszünk már ebben…
Mint ahogy, jól érezhetően-láthatóan, Olga
sem.
Natasa
azonban jól láthatóan virul.
Fedotyik – Novkov Máté, Rode – Dóra
Béla, az öreg szolga, Ferapont – Darvas
Ferenc m.v.
Játszanak
még: Murányi Márta és Szathmáry Judit.
Dramaturg: Ari-Nagy
Barbara.
Jó a zene,
az előadás kezdetén, a papa halálának első
évfordulóján a három nővér szavak
nélkül énekel, Mása már akkor
elkülönül, Irina pedig saját
születésnapjával van
elfoglalva a „közös” éneklés alatt
is. (Zenei munkatárs: Matkó Tamás).
Bemutató:
2016. október 14.
Budapest, 2016.
október 15.
Györgypál Katalin
Megjelent
a Kláris
17/2. számában.