Ősbemutatót
láthattunk a
Gobbi Hilda Színpadon, ahova most 90 néző fért be,
egymással szemben ülve, közöttük a
játéktérrel. Tekintettel az előre megadott
tudnivalókra – például, hogy az
előadás a dán Nordisk Teaterlaboratorium
(Holstebro, Odin Teatret), a lengyel Grotowski Intézet és
Wroclaw Európa
Kulturális Fővárosa 2016, valamint a Nemzeti
Színház közös produkciója, illetve
vendégjáték, hasznosnak bizonyult a minél
több előzetes információ, illetve a
rendező, Eugenio Barba (Gallipoli,
1936 – ) előadás előtti „beharangozója”
is.
Elolvasva a
Nemzeti Színház
jóvoltából a neten hozzáférhető
forgatókönyvet, egyértelmű volt egyrészt
bizonyos
laza és jórészt elrettentő háborús
történetek láncolata, másrészt
misztikum,
illetve más országok, sőt más
földrészek színházi
kultúrájának találkozása. Az
már inkább az előadás előtt és alatt
tudatosulhatott bennünk, hogy maga az
előadás is többféle nyelven folyik, aszerint, honnan
származik az adott
színész, illetve olykor angolul. Van, amit
tánccal-zenével
jól ki lehet fejezni, el lehet mesélni, van,
amit nem. Így aztán egyes dolgokat
érthettünk, megérinthettek bennünket,
más
dolgok, elbeszélések nem igazán, csak nagyon
figyeltünk (az egyébként nagyon
kényelmetlen üléseken – hosszú, nagy
átmérőjű műanyag csövön –, de ennek is
meghatározott funkciója volt). De mivel mindez egy nagy
kísérlet, mindenképpen
érdekes.
Körtefa.
Nálunk, az ősmagyar
mesékben égig érő almafa ismerősebb. Madarak,
talán a szabadság. Gyermekkor,
jórészt a körtefán. Babák, kedves
babák, amikkel egy kislány játszik. És
amiknek
le lehet vágni a fejét… De
„élő” ember – kislány –
áldozatnak is tanúi
lehettünk, gondolva Libéria gyerekhadseregére.
Kit mi
érdekel, lehetett
„szemezgetni”, mert nem lehet mindent szavakba önteni.
A szerb hadvezér, aki
többek közt jó apa, szóval az ő gondolatmenete,
felfogása az öldöklés feltétlen
szükségességéről érdekelne ugyan, de
ez (szerencsére?) nehezen érthető
mindazoknak, akik másképpen gondolkodnak. Nekünk,
akik nem voltunk háborúban…
Menekülő
ibó asszony a
nigériai polgárháború idejéből
halott kislánya fejét hordozza, kézfejein
egy-egy hosszú piros selyemcsíkkal – tudjuk, sok
ember kézfejét vágták le akkor
bosszúból…
A
pusztítás ellenében dolgozik
két jezidi szerzetes a szíriai sivatagban – tudnunk
kellene, kik a jezidi
szerzetesek (Yazid; Örményország? kurdok?), mit
akarnak… Itt minden esetre a
körtefát (a Fát, ami jelképezheti a
Történelmet is) keltik életre, hogy
visszatérjenek a
madarak, visszatérjen az élet. Közben
megtalálja őket mindkét hadvezér is, a fát
kivágják, de az mégis újra életre
kel. Az
itt-ott meseszerű, legendás (?) történetekbe bőven
belefér ez is, mint ahogy
India és Bali tradicionális színházi
világa is a számunkra ismerős (európai,
vagy amerikai) mellett.
A
lényeget mindenki megérti:
az értelmetlen pusztítás, a mindenkori
háború ellenében a
megbékélés, a béke, a
továbbélés parancsa. Itt körtefával
és főleg a visszatért madarakkal.
„A
soknyelvű produkció létrehozatalában
olasz, angol, dán, amerikai, kanadai, indiai, indonéz,
francia, kolumbiai,
perui, argentin, brazil, chilei, spanyol, finn, lengyel és
magyar szereplők,
közreműködők vettek részt” – olvashatjuk
róla a Nemzeti Színház Magazinjában.
Nos, valóban nem kevés. Így például
a szerb (európai színész) és az afrikai
(talán Baliból?) hadvezér
találkozása külön is megragadhatja a
figyelmünket,
bár a kegyetlenségben igen hasonlók.
Érdekes
a díszlet, a körtefa
darabjaiban, majd összerakva, később kicsit
átalakítva jól
működik. Famodellezés és kivitelezés: Giovanna Amoroso és Istvan
Zimmermann, Plastikart.
Az előadást külön szoftverprogram segíti: Massimo Zomparelli munkája.
Az
autentikus(nak tűnő) jelmezek és érdekes kellékek,
hangszerek: Odin Teatret.
Netán
bizonyos
kellékeket a színészek hoztak magukkal a messzi
idegenből? Zenei vezető: Elena
Floris. Technikai vezető: Fausto
Pro.
Bábok: Niels Kristian
Brinth, Fabio Butera, Samir Muhamad, I Gusti Made Lod.
Külön a tetszetős, különféle babafejek: Signe
Herlevsen munkái.
Dramaturg:
Thomas Bredsdorff, irodalmi szakértő: Nando Taviani, szöveg: Odin Teatret,
azaz, maguk a színészek is, vagy éppen civilek,
akik „belefolyhattak a színpadi
történés alakulásába” (Nemzeti
Magazin).
Visszatérve
a kísérlet jellegére: a színház
eredendően norvég, de áttelepültek
Dániába.
Norvég nyelven, vagy részben norvég nyelven.
Aztán került talán hozzájuk a
sokféle nemzetiségű színész és
más közreműködő.
Táncművészetben
eredendően, de az operáknál is hozzászokhattunk az
ilyen értelmű nemzetközi
jelleghez (az egyes szerepeket más-más nyelven
éneklik egy előadáson belül az
énekesek), lassan talán a színházi
előadásoknál is meghonosodik?
A
bátortalan tapsból ítélve nekünk ezt
még szoknunk kell. (Igaz, nem került sor a
színészek meghajlására, mivel ki sem
jöttek, így nehéz volt eldönteni, „kell-e
tapsolni”,
vagy sem. Végtére is templomi hangverseny után sem
illik tapsolni…)
A
forgatókönyvből a szereplők névsora
önmagában nagyon érdekes:
SERAFINUS
ÉS AURELIANUS, két
jezid szerzetes a szíriai sivatagban a 2000-es év
végén: Julia Varley és Donald
Kitt
Egy
EURÓPAI HADVEZÉR a
jugoszláviai etnikai villongások idejéből
(1991–2001): Kai Bredholt
Egy AFRIKAI
HADVEZÉR,
gyerekhadsereget irányít Libéria első
polgárháborújában (1990–1995): I
Wayan
Bawa
Egy
névtelen IBÓ ASSZONY
Biafrából a nigériai
polgárháború idejéből (1967–1970):
Roberta Carreri
IBEN, egy idős
dán színésznő,
aki visszaemlékezik a fiatalkorára: Iben Nagel Rasmussen,
Carolina Pizzaro
MESÉLŐ
DOBBAL: Parvathy Baul
(megjegyzem, másféle indiai részben pengetős
népi hangszer is volt nála, nem
beszélve a bemutatott táncáról, többek
között
legalább 30 egymás utáni forgással)
MESÉLŐ
HEGEDŰVEL: Elena
Floris
DEUS EX
MACHINA, néma:
Fausto Pro
Fiatal JEZID
SZERZETES, csak
imádkozik: Luis Alonso.
És
megérdemli a forgatókönyv
fordítója is, hogy megjegyezzük nevét: Wittmann Ildikó. Innen
tudjuk meg, hogy
a szöveget a színészek és a rendező
állították össze.
Bemutató: 2016. szeptember
30.
Budapest, 2016. október 3.
Györgypál
Katalin
