Lengyel
Ferenc
rendezésében, „élőben”
láthatjuk most a Pesti Magyar Színház
színpadán a
tizedest meg a többieket. Ez A tizedes
meg a többiek természetesen nem egészen az A tizedes, de – majdnem. Külsőségeit
tekintve a komédia a hatalmas,
elhagyott Drexler-villa nagy nappalijában
játszódik mindkét részben, kinn hullik a
hó, pár
taktus erejéig, úgy a közepe tájt még
karácsonyi dallamot is mintha hallanánk
(zene: Vecsei László). 1944 tele, a
II. világháború a vége felé
jár, valahol Kelet-Nyugat-Magyarországon. Minden
esetre nagymértékben huzatos helyen: sosem tudni,
éppen oroszok lőnek, vagy
németek, netán éppen magyar
„testvérek”, azaz nyilasok rontanak be a kapun.
Háború közepén, pontosabban egy vesztes
háború vége felé nehéz
komédiát, humort találni a
történésekben, de a jelek (és
az előadás) szerint sikerül. Az első részben
talán inkább, mint a másodikban,
talán mert a nyilasok… meg Marx-Engels-Lenin (vagy
Sztálin?)… de azért nevetünk
akkor is, amikor a képek lekerülnek a falról, az
orosz katonák távozásakor. A
tizedes, akinek talán neve sincs, már a
háború utáni életét tervezi,
nyomában
aztán mások is. De a háborúnak,
öldöklésnek messze nincs még vége…
A
komédia nem felhőtlen,
hogyan is lehetne az? Szóba kerül óhatatlanul a
parancsra tettem vagy nem
tettem dilemma, és ha igen, akkor bűnös vagyok-e
vitája. Meg a hazaszereteté. A
szerelem valahogy nem merül fel…
Ennyiféle
emberből, ahogyan
lassacskán összeverődnek – sok humorral –,
nehéz elképzelni valami egységes
csapatot. Pedig közel-egységes mégis kialakul. A
tizedes (Bede-Fazekas Szabolcs)
problémamegoldó életösztöne
végül is
felülírja Gálfy zászlós (Fillár
István)
eredeti halálvágyát, a sebesült orosz katona,
Grisa (Takács Géza) félelmeit
– igaz, a repeszszilánkot a részben felcser
tizedes „operálja ki” ki az orosz katona
lábából –, a megoldást
táplálja a
lelkiismeretes – és az italt nem megvető Albert (Eperjes Károly) – aki pedig Kovács
Dezső – inas-lakáj segítőkész
ötleteivel, jókor érkező tanácsaival,
helyismeretével. Azt sem szabad
elfelejteni, hogy éppen ő rejtette el a sebesült
Grisát. Szükség van a magyar katonákra
is (Gáspár – Rancsó
Dezső, Fekete – Szatmári
Attila), akik „rekvirálnak” – a
báró ezüstjeiért
megvásárolják az ennivalót a közeli
tanyán –, őrségben
állnak, esznek-isznak-beszélnek: élnek. Ameddig
csak lehet. Szíjártó, a
„kommunista” (Horváth Illés)
már a
ragyogó jövőt építi álmaiban, a
„partizán alakulat”-ba azonban, kissé meglepő
módon, a zászlós is be akarna állni.
Az
SS-főhadnagyot (Tahi József) cukorbaja miatt
már majdnem
megsajnáljuk, de aztán eszünkben sincs. A
nyilasokról nem is beszélve, akik
kinézetükben is kellően a
„kövér” Dunyhással (Szűcs
Sándor). Még illusztrációt is
láthatunk arról, hogy semmi sem csak jó, vagy csak
rossz: a zászlós tiszt,
egyébként nagyon is megalázó
„lefokozásával” (ami persze rontja felhőtlen
derűnket), mentesül a nem-szeretem döntés
felelőssége alól. Mi tagadás, él is
ezzel.
Aztán
valahogy a szovjet
százados (Tóth Sándor) sem lopja
be magát a szívünkbe, a képek
elkobzása már csak a ráadás.
A
„civil” ruhákba, jelen
esetben báli maskarákba átöltözés
újabb alkalom a nevettetésre/nevetésre, nincs
is benne hiány. Pedig ez a búcsúzásukat
jelenti, nem maradhatnak tovább a
kastélyban; az orosz katonák távozása
után látványosan bezárul
mögöttük is az addig menedéket
nyújtó épület
kapuja, ők mennek a négy égtáj felé, a
nézők pedig, felocsúdva, tapsolni kezdenek, aztán
tapsolnak hosszasan.
Szereplők
még: Suhajda – Pavlevits
Béla,
Krasznavölgyi – Gémes
Antos, a piroskás arcú Jóska – Adányi Alex.
A német
katonák és a
nyilasok a Pesti Magyar Színiakadémia
növendékei.
A
díszlet éppen annyira köti
le figyelmünket, amennyire ez szükségeltetik. Jelen
esetben nincs „spájz”, de
van egy nagy elforgatható könyvfal, mögötte remek
búvóhellyel. A díszlet egészében
jól működik, a nappali berendezése hiteles az
„angol tapétával”, az
„úri”
bútorokkal, még korabeli gramofont is hallgathatunk.
És persze hitelesek a
katonaruhák is, no meg a lakáj öltözéke.
Díszlet-jelmez: Kovács
Yvette Alida.
Dramaturg: Deres Péter.
Audionarrátor:
Tóth Cecília,
a látássérültek részére.
Az
ajándékba az ülésekre
gondosan odakészített egy-egy szál fehér
élő rózsa feltehetően sokáig emlékezteti
majd a nézőket a bemutatóra.
Úgy
tűnik, a sikerszéria –
megérdemelten – ismét a Pesti Magyar
Színház mellé szegődött.
Bemutató: 2016. szeptember
30.
Budapest, 2016. október 1.
Györgypál
Katalin
