SZÍNHÁZ

CALIGULA HELYTARTÓJA

Szkéné Színház

Caligula izgalmas alakja a történelemnek. Egyesek őrültnek tartják, mások gonosznak, többen úgy vélik: ő az, aki a legmesszebb jutott a szabadság határát keresve.

Camus a harmadik csoportba tartozik, a szabadság értelmezése szempontjából fontos művet írt, felhasználva Caligula tetteiről szóló történeteket. Camus Caligulája nem azért gyilkol és gonoszkodik, mert így akarja, hanem azért, mert várja, hogy mikor mondják neki azt, hogy elég. Mikor érkezik el az emberek tűrési határához, ami után már nem tehet azt, amit akar? Mikor mernek az emberek neki, a császárnak, nemet mondani? Eljutott ehhez a határhoz, meggyilkolták.

Székely drámája azt vizsgálja, hogy egy Caligula szerű (vagy az) főnöknek a beosztottja milyen helyzetekbe kerülhet. Caligula parancsa szerint a szíriai helytartójának a zsidók templomába be kell helyeztetni az ő aranyszobrát, hogy az tanúsítsa a hatalmas birodalom egységét. A zsidók templomába azonban bálványt (ebben az esetben embert ábrázoló szobrot) nem lehet bevinni, mert akkor az Isten kiköltözne a templomból, és a nép Isten nélkül maradna, elveszítené identitását. Caligula szobra, a nagy birodalom, a római fennhatóság semmit sem pótolna ebből a hatalmas veszteségből.

Caligula helytartóját, Petroniust, Nagypál Gábor alakította. A zsarnok helytartójaként ott követte el a „hibát”, hogy a feladatról tanácskozni kezdett. Hívatta Palesztina királyát (Tamási Zoltán) és még két rangos zsidó vezetőt, a főpapot, Barakiást (Fodor Tamás), Júdást (Tóth József), és megpróbálta megvitatni velük a szobor elhelyezését. A vita nem zárult megegyezéssel. Palesztina királya lemondott rangjáról, és Júdást kivégezték. Petronius és Barakiás egyedül maradtak, meg kell egyezniük, és ez nagy teher mindkettőjüknek.

Élmény volt hallgatni a két szereplőt. Több Petroniust láttam már, de Nagypál alakítása során éreztem a legjobban, hogy Petronius egyénisége egységes maradt az előadás során. Székely nehéz és remek helyzetet hozott létre. Mind a két félnek igaza volt az adott pillanatban, csak hogy Petronius a hódító, az idegen, akinek Caligulával és a légiókkal a háta mögött volt igaza. Ez az igazság múlékony, mert múlékony a zsarnokság, múlékony az emberi élet. Nagypál alakításában ez érződött, tudta, hogy neki történelmileg nem lehet igaza. Ennek tudatában, vagy tudatalattijával volt erőszakos. Fodor Tamás Barakiása szintén zseniális volt. Úgy vélem, hogy a korkülönbség, ami ebben az előadásban látható volt, fontos az előadás szempontjából, hihetőbbé tette a történetet. Barakiás öreg rabbi, a bölcsessége egy élet tapasztalatán és tudásán alapul. Ezzel a meggyőző és konok érveléssel szemben nem sok esélye van Petroniusnak, a bátor, fiatal katonának, még akkor sem, ha okosan képviseli a birodalom vélt vagy valós érdekeit.

Ha Petronius nem gondolkodó ember, hanem csak parancsot teljesítő katona, akkor nem lenne elfogadható a végkifejlet. Petronius tudja, hogy ha nem teljesíti Caligula parancsát, akkor megölik, vagy öngyilkosnak kell lennie. Eldönti, hogy mártír lesz, mert nem tudja meggyőzéssel elérni a célját, vagyis a szobor elhelyezését a templomban, de nem tudja vállalni azt sem, hogy vérfürdőt rendezzen egy szobor miatt (már így is vannak áldozatai a helyzetnek, például az ő két testőre, akikről azt hiszi a feszült és idegesítő helyzetben, hogy beárulták őt Caligulánál). Így vállalja Barakiás javaslatára a „tétlen hatalmat”, nem tesz semmit, ami persze az ő esetében parancsszegést jelent.

Az utolsó jelenetben, amikor már Petronius az öngyilkosságra felhívó parancsot várja, fordulat következik be. Decius, Caligula követe (Király Attila) hozza a hírt, Caligulát szitává szúrták a testőrei. Petronius sírva fakad, mert átérzi, hogy mennyire hiábavaló volt mindaz, amit tettek, a vita, az áldozatok, az ő elhatározása a mártíromsággal kapcsolatban. Az egész egy jelentéktelen ostobasággá, hiábavalósággá olvadt egy pillanat alatt.

Székely utasítása szerint a szobor végig becsomagolva jelen van, egészen a prológusig. Ránehezedik a légkörre. Petronius el is magyarázza Barakiásnak, hogy nem a szoborban levő arany mennyisége vagy művészi kikészítése a lényeg, hanem a birodalom egysége, amit most ez a szobor a jelképez. A prológusban már nincs szükség a szoborra. Székely ki is hangsúlyozza a jelenet előtti utasításaiban, hogy itt már nincs szobor, már nincs szükség a jelenlétére, már nem létezik az eredetije (Caligula). Érthetetlen volt az a rendezői (Szikszai Rémusz) változtatás, amely szerint Petronius elkeseredésének kísérője egy üvegben levő magzat szobor, amit a borítójának tekintett csomagból halásznak elő. Talán azt mintázná, hogy végig felesleges volt minden? Csakhogy ez a szobor nevetségessé teszi a vitát, ez nem méltó.

A vita nem hiábavaló, nem semmiért zajlott, fontos mondanivaló mindenki számára arra az esetre, ha egy zsarnok fennhatóságával kell megküzdenie. Hirdeti, hogy vigyázni kell, mert a zsarnok elrabolja az egyéniségünket. Úgy járhatunk, mint a mesebeli földműves, akibe beleköltözött egy kígyó, és az irányítja az életét. A földműves hozzászokott, hogy nem kell döntenie, dönt helyette a kígyó. Egyszer azután a kígyó tovább költözött, elhagyta az emberét. A földműves már nem tudja, hogyan kell élni önállóan, nem tudja, mi a döntés és mi a felelősség.

Szerencsére a valóságban és mai valóságban különösen fontos mindenkinek a saját egyénisége, önállósága, döntési lehetőségei. Székely ennek értékére hívja fel a figyelmünket, és az előadás a színészek kiváló munkájával ezt közvetíti felénk.

Huszár Zsoltra emlékezve.

A Zsámbéki Színházi Bázis támogatásával a FÜGE Produkció és a VÁDLI Alkalmi Színházi Társulás bemutatója

Szkéné Színházban: 2016. szeptember 13

Budapest, 2016. szeptember 22..

Bemutató: ?

Tóth Attiláné dr.