Másfél
óra tömény csend. Egyetlen pisszenés sem a
zsúfolt
nézőtéren. Ballonkabát, sál, kalap.
Bőröndök, és főként egy óriási,
függőlegesen nyitható utazóláda, belül
polcokkal. 1938, Anschluss napja, a
magyar polgárság elveszítődésének
kezdete. Magyarország tragikus sorsa, nemcsak Márai Sándoré.
Aki hallgatni akart, de nem tehette. 1948-ig
látjuk-érezzük
magunk előtt Magyarország és az ő személyes
sorsát is. Magunk előtt látjuk a
szerkesztőségi szobát, vagy Kassát, vagy
később a lebombázott Budapestet. Csak a
bőrönd változik Hegedűs
D. Géza
kezében, akiben már pár perc után csak
Márai
Sándort látjuk, miközben világos, jól
fogalmazott, nagyon kifejező-elemző
szavait hallhatjuk az írónak. Nemcsak a polgári
műveltség sorsáról van szó.
Márai természetesen (?) ezt féltette a
leginkább, ebben nevelkedett, ebben élt,
ebben teljesedett ki 38 éves koráig. Sikeres, elismert
író – itt. Lakás, autó,
Várbeli séták kutyájával,
érdekes ismeretségei. Például Bethlen
Istváné, vagy éppen Teleki Pálé,
akinek
öngyilkosságát senki nem vette később
számba a magyarság sorsának
elbírásánál. És
kisfia halála, aminél nagyobb veszteség,
bevallása szerint, nem érhette.
Pedig
éppen elég más veszteséget elemez,
tárgyal, vagy
„csupán” bemutat Márai. A
történelem alól ha akarta, sem vonhatta volna ki
magát, de
nem is akarta. Hiszen író, művész, értő,
gondolkodó ember. Még a (saját
bevallása szerint) kevéssé történelmi
„mi lett volna, ha” kérdéssel is
foglalkozik: mi lett volna, ha Magyarország semlegességet
hirdetett
volna...? Erre Márai sem tud
felelni
természetesen, de feltevései külön is
érdekesek. Talán tényleg nem haltak volna
meg oly értelmetlenül százezrek.
A
zsidóság addigi sorsa, majd tragédiája a
háború végén. Nem
tér ki erre túl részletesen, minek…?
Tudjuk, nagyon jól tudjuk (remélem én is).
De pl. Bárdossy László miniszterelnök –
akinek alakját máig vitatják –
részletesebb felidézése is elgondolkodtató.
Többet hallunk róla is, mint ami
újságokból kiolvasható volt.
Keserűség
és tragédia. Valamennyiünké.
Kevés
szó, utalás, egy dokumentum felmutatása
későbbről: Márai
Sándor, a magyar író – hontalan. És a
Halotti beszéd is már
1951-ben született.
Talán
egyetlen félmosolyt engedélyez nekünk az
előadás:
amikor Hegedűs D. Géza–Márai megmutatja, hogyan
kellett „masírozniuk” Kassán,
rendezett négyszögben a bevonuló (civil)
magyaroknak. Kesernyés mosolyra telik
csupán. Az is csak nagy-nagy csendben. Kár volna
akár egyetlen szót is
elszalasztani, egyetlen hangsúlyt, egyetlen jelzőt.
És
végül „Még felkiáltsz: »Az nem
lehet, hogy oly szent
akarat ...« / De már tudod: igen, lehet…”
(Márai Sándor: Halotti
beszéd)
A
szórólap szerint „megrendítő” az
előadás. Talán több
ennél: megrázó is.
A
monológot Marton
László rendezte, B.
Török Fruzsina
alkalmazta színpadra, Márai Sándor következő
műveiből vett részleteket: Beszéljünk
másról?, A teljes napló és a Halotti beszéd.
Zene:
Tallér Zsófia,
dramaturg: Radnóti Zsuzsa.
Bemutató: 2016. szeptember 10.
Budapest, 2016. szeptember 25.
Közölve: Kláris, 17/1. szám
Györgypál
Katalin
