Cyrano de Bergerac.
Újromantikus klasszikus verses mű
(1897), fordította Ábrányi
Emil. 1640, a
nagyorrú, különc gascogne-i poéta és
párbajhős meg a szép Roxane szerelmi
története, amibe „beleszól” a
szép kadet,
Christian szerelme, majd korai halála. Kicsit megcsavarja a
történetet, hogy
Christian csak a Cyrano által, de az ő nevében írt
szerelmes levelekkel hódíthatta
meg a lányt. Végül pedig Cyrano a szelíd
Roxane karjaiban hal meg, megőrizve
becsületét, Roxane pedig akkor ismeri föl
Cyranóban – nagy könnyesen – igaz
szerelmét.
Valóban erről szólna
„a” Cyrano? A
grúz rendező, David
Doiasvili (a Tbiliszi Állami Zenés és
Drámaszínház főrendezője) a Nemzeti
színpadán
többszörösen bizonyítja, hogy nagyon nem, vagy
nem egészen. Igaz, ő ismerheti
Rostand művének 5
orosz fordítását és francia
eredetijét is, ami önmagában véve
nagy előny. És főleg, képes volt továbbgondolni a
történetet. Még azt sem merem
mondani, hogy bármit is igazán kifordított volna.
Mert az újromantika hőseiből
tényleg hiányzott volna minden
testi vonzalom? – Néhány gyermek szerencsére
akkoriban is megszületett. Hogy
éppen Roxane – egyik
megszemélyesítőjének feltételezhetően
képzeletbeli – megerőszakolásával
lehet csak ezt ábrázolni, nem biztos, de
nyilvánvalóan így is lehet. Persze, ez
egy csapásra lerombolja minden maradék
illúziónkat… Az első percekben ugyanis –
Cyrano ráadásul a fejünk fölött, a
nézőtéren át, drótkötélen
érkezik a semmiből
a színpadra (előre megjegyzem: így is távozik
halála után), szóval Cyrano
meglehetősen fiatalon, arcán maszkkal játszik
először, a maszk lényege persze
egy óriási orr is –, aztán a maszk
lerepül, Cyrano csak beszél a nagy orról, amit
rajta kívül senki nem lát. De ő fél a nőktől,
ez nyilvánvaló. Fél az
elutasítástól.
A haláltól nem fél, halált osztani sem
fél. Szintén megjegyezhető, hogy olyan
nagyon öreg eredendően nem lehet, ha gyerekkorukban a még
igencsak fiatal
Roxanával együtt játszottak. Ezt csak
mellékesen, bár a Cyranót most
megszemélyesítő
28 éves Fehér Tibor
(akinek játéka egészen rendkívüli mind
fizikailag, mind
szellemileg, de még érzelmi téren is)
esetében nem egészen mellékes. Mindig
kihívás, ha több évtizednyi – itt 15
évről van szó – időkülönbséget
kell
eljátszania ugyanannak a színésznek. Cyrano
esetében ez így is van – nem is
okoz problémát –, Roxane esetében azonban
másvalaki játssza idősebb korában. Hja,
persze, gondolhatjuk, Udvaros
Dorottya, aki mégiscsak több évet élt
már, könnyedén
eljátssza az „idős” hölgyet – ám
ha a darab elején egészen fiatal lányról
van
szó, akkor 15 évvel később sem lehet olyan nagyon
öreg. Udvarosnak persze nem
jelent gondot a még nem oly idős hölgy szerepének
alakítása sem. Na de kerekes székben,
szinte nyomorékon, sőt mintha olykor értelmi
fogyatékosként?! – mert ez a Roxane
nem az a Roxane. Valamitől nagyon megváltozott, a külső
jelek csak sallangok is
lehetnének, ha Udvaros Dorottya nem lényegülne
át ebbe a szinte groteszk
Roxane-ba, aki egyet még ma is tud: szeretni. És persze
emlékezni korábbi
összes féle alakjára is. Akik mind
másfélék, de nehéz (szavakkal) megmondani,
miben más mindegyik.
Így tehát Roxane-t összesen 5
színésznő játssza, azaz legalább
ötféle oldalát
láthatjuk-érezhetjük (játsszák
még: Nagy-Kálóczy
Eszter, Söptei
Andrea, Mikecz Estilla e.h., Ács
Eszter e.h.). Megérteni nem biztos, hogy
megértjük, pláne nem ott és azonnal.
Halála előtt Cyrano megnevezi
ős-ellenségeit (Előítélet, Alku,
Gyávaság, Butaság –
Ábrányi Emilnél), Cyrano
itt, az előadásban, ha akarjuk, az újra megjelent
nőalakokra mutat, ha akarjuk,
nem. Cyrano talán mind az öt féle női alakot
szereti? Úgy tűnik. Christian (Farkas
Dénes) pedig nyilván csak egyet lát. Ő
egyszerűen nagyon szerelmes a fiatal,
naiv, ábrándos lányba. Őszintén és
férfiasan. És ugyancsak férfiasan, ha úgy
tetszik, katonásan, sőt (itt) „pisztolyosan”
átadja helyét Cyranónak, amikor
rádöbben, hogy – most már felesége
– nem testét, azaz őt igazából, hanem
lelkét
– azaz Cyranót – szereti.
De kiút Cyrano számára
sincs. Hiszen kezdettől fogva ketten,
közös erővel becsapták a lányt. Ezt Roxane vagy
tényleg nem tudta, vagy csak
nem akarta tudni. Az utolsó percekben – Cyrano
életének utolsó perceiben –
azonban már muszáj tudnia, akár félig
fogyatékos, akár nem, sőt. Valóban
kétszer veszített. Udvaros alakítása
végül valami egészen kiemelkedő ebben a
látszólag lehetetlen alakításban,
egyszerűen szinte lesöpri az addigi 3 órát
(két részben játsszák).
Pedig van mit „lesöpörni”.
A kadétok több jelenete, a
cukrász, Ragueneau (Rácz
József) lelkesedése a líra iránt, a
süteménykészítések
„tánca”. A gróf
feltartóztatása, amikor előbb hirtelenjében nem
tudjuk, tényleg
megszakad-az előadás. (Természetesen nem.) A
cukrász jóvoltából a harctéri
„lakoma”. Előtte a katonák éhezése,
fáradtsága. Jóval később Cyrano
megsebesítése
(sok-sok piros festékkel).
Doiasvilinél Guiche gróf is
másként jelenik meg (Olt
Tamás).
Nem csak „gonosz” a kadétokkal, az ezreddel, akiket
a halálba küld
féltékenységében, hanem ő erőszakos a
lánnyal, ha talán csak képzeletben is. Nem
tudni, Doiasvili milyen konkrét külső hatásokra (?)
foglalkozik a nők
megerőszakolása témával, de sajnos ez,
feltehetően, Grúziában vagy máshol sem
ismeretlen.
Cyranónak megfelelő mozgalmas
hátteret biztosít Le Bret (Kristán
Attila), Ligniére (Mátyássy
Bence) és Castel Jaloux kapitány (Tóth László).
Játszanak még: Szabó
Sebestyén László e.h., Barta
Ágnes
e.h., Berettyán Nándor e.h., Berettyán Sándor e.h., Bordás
Roland
e.h. Fülöp Tamás
e.h., Roehnelt
Zsuzsanna e.h.
és Vas Judit Gigi
e.h.
Ami a díszletet illeti
(díszlettervező szintén David Doiasvili), azt is
mondhatnánk, hogy nincs,
pedig nagyon is van: a színpadtechnika széles
repertoárja. Ágy, lépcső, bármi.
Reflektorok.
Csillagok az égbolton. Minden. De általában nem
ezzel foglalkozunk, hanem a sokféle,
szinte lenyűgöző látvánnyal, és főleg
rendkívüli érzelmekkel. Örült
ordításokkal.
Mert Cyrano – még ha nem is
robusztus alkatú, „csak” jól
láthatóan izmos (ezt különös jelmeze is
aláhúzza) – mégiscsak
ordításával
érzékelteti 100 katona levágását a
városkapunál, vagy éppen nagy-nagy
fájdalmát, amikor szerelme az ő
segítségével, éppen
„esküszik” mással – itt, mondjuk,
nem tudni, ki adja őket össze –, de hogy nem veszi
„simán” tudomásul, azt
muszáj érzékelnünk, ha nem akarjuk is.
Belénk ivódik. De mások is elnyújtott
ordításokkal (is) kifejezik érzelmeiket, ami
számunkra nem megszokott. Így
talán még felhívóbb erejű.
Jelmeztervező: Bánki
Róza, akinek széles palettán mozog
munkája. Az előadás első perceiben a nézőteret is
„belakó”, majd a később is
megjelenő korabeli színészek
parókás-kosztümös ruháitól kezdve
a „Roxaná-k” főleg
fehér színű jelmezein át Cyrano és a
kadétok katonásabb, vagy Guiche gróf
lágyabb viseletéig, illetve a cukrász és
felesége (Liza – Katona
Kinga e.h.) másképpen
csupa-fehér öltözékéig. Dramaturg: Kozma Tamás.
Ábrányi Emil fordításában sok
változást hallhatunk-láthatunk, feltehetően a
rendező kívánsága szerint: több
rímes részlet elmarad, illetve prózában
jelenik meg például, melyek eredetileg
sem rímesen íródtak. Több részletet
kihúztak, ugyanakkor több nagyon is
kifejező, de szavak nélküli jelenetet láthatunk.
Koreográfus: Vida Gábor. Többek
között Cyrano és Christian
első találkozásakor lezajlott verekedésük sem
könnyen felejthető.
A helyenként megdöbbentő, dinamikus
és látványos előadást
várhatóan nem egyhamar veszik le a műsorról.
Budapest, 2016.
május 15.
Bemutató:
2016. május 13.
Györgypál
Katalin
