Alaposan
fejbevágott bennünket ez a Cyrano előadás. Mindig
felmerül a kritikusban az a
félelem, hogy maradi, konzervatív, nem érti az
új idők új irányzatait, merthogy
szereti a klasszikusokat az általa már látott,
vagy szeretett, régi köntösben
látni. Vajon most is ez a képlet?
Rostand
műve 1897-ben került bemutatásra Párizsban, amikor
már dúlt az avantgárd, és
abszurd dráma volt készülőben, az izmusok
mutatták oroszlánkarmaikat, és Alfred
Jarry Übüje már ismert volt. Ekkor
aratott óriási sikert a Cyrano
kosztümös romantikájával, szerelmi
visszafogottságával, a lemondás, az
önmegtartóztatás szépségét
és a költőiség magasrendűségét
hirdetve a testiség
felett. Újromantikusként aratott sikert Maeterlinck
és Hugo von Hoffmannstahl,
kicsit Oscar Wilde is. (Heltai Jenő A néma
leventéje is ebbe a
kategóriába
tartozik, bár későbbi.)
Érdekes
adalék, hogy David Doiasvili
grúz
rendező vitatja Ábrányi
Emil fordításának
hitelességét
(vers és próza aránya), mégsem
fordíttatta le mással, inkább Kozma András
dramaturggal finomították a szöveget,
vigyázva, hogy ne vesszen el Ábrányi
költőisége. A rendezői elképzelés pedig
– szakítva a hagyománnyal –
átértelmezi Edmond Rostand újromantikus
drámáját, s az új
elképzeléshez
megteremti a színpadi, színészi
formavilágot, egyéneket, környezetet. „Cyrano
orra nem nagy” – ez az egyik
alapvetés, mert ezt csak a főhős mondja magáról.
Csendesen megjegyzem, hogy maga az orrmonológ is arra
válasz, hogy Valvert
vicomte a szemébe vágja eme testi hibát. Na, a
Nemzeti színpadán itt és most
Cyrano orra a színész orrával azonos, az
orrmonológ elsikkad, érteni sem lehet
a szövegét, rövidebb is, nem is tölti be
funkcióját. A másik alapvetés, hogy
Cyrano és Christian egymás kiegészítői,
ketten együtt képeznek egy egységet, a
rendezés együtt tartja őket a
szükségesnél nagyobb mértékben,
Christian ott van
az utolsó jelenetben is, holott régen meghalt. De ilyen
alapvetés Roxane öt
alakban való megjelenése, a rendező szerint minden
jelenetben más oldalát
mutatja, ezt fejezi ki az öt színésznő, akik
időnként egyszerre is színpadon
vannak. Az újításokat értjük,
elfogadjuk, nem kifogásoljuk.
Remekül
használja a
díszletet is megalkotó rendező a Nemzeti korszerű
színpadtechnikáját. Cyrano
drótkötélpályára erősítve
lóg a színház nézőtere felett, így
érkezik és távozik
a színről. Bravúros ötlet. A mozgatható
elemeket variálják díszletként,
hatalmas fátyolszerű takarók forognak, benne a
színésszel. A domináló szín a
fehér, egy festett fehér szék kap még nagy
szerepet, és a jelmezek is fehér
vászonból készültek, nem korhűek (jelmez: Bánki Róza). Ha ennyi jó dolog van, akkor mi a baj?
A
színház magazinjában a
rendező Doiasvili felel Lukács György
kérdéseire, az előadás mondandóját
egy
kérdéssel fogalmazza meg: Miért öltük
meg a romantikát önmagunkban? Ez igen jó
kérdés, de nem tudjuk, itt kire vonatkozik. Mai
világunk és benne az egyén már
régen megölte a romantikát, ma nem
élhetünk a romantika illúziót kergető elvei
szerint, de például a Cyranóban
ezt
igen szeretjük. Így jó a darab. A grúz
rendező felteszi ezt a kérdést, és ő
maga úgy öli meg a romantikát a darabban, hogy
Guiche gróf megerőszakolja az őt
visszautasító Roxane-t. Aztán Cyrano és
Roxane elhálják a szerelmüket a
csatatéren, amikor Christian elmegy meghalni (csak sejteti a
rendezés, hogy
Christian esetleg önkezével vet véget
életének, mert megbizonyosodik, hogy
Roxane nem őt, hanem elmés vetélytársát
szereti). Mi ez, ha nem a romantika
megölése? Rostand drámája teljesen mellőzi
ezeket a testi szerelmi
lehetőségeket, épp attól marad légies műve,
hogy nincs benne elhálás senkivel.
Az
öt nőalak közül az
utolsót játssza Udvaros
Dorottya. Ő tolószéken, elbutult
arckifejezéssel, lógó
karokkal érkezik be a jelenetbe, Christian tolja a kocsit. A
végére persze
felkel belőle, és velőtrázóan ordít, mert
rájön, hogy a leveleket Cyrano írta,
és ő nem vette észre elég korán. Túl
nagy hangerő uralkodik el többször is a
színen zavaróan. És az is, hogy nem lehet
érteni a színpadi beszédből egyes
szavakat, szóvégződéseket. Guiche gróf
nemcsak suta, komikus figura, de
erőszakos is, hisz ő erőszakol. Van egy jelenet, amikor
Cyranónak időt kell
húznia Guiche-sel, míg a fiatalokat összeadja a pap
(nem jelenik meg a színen),
a rendezés ezt úgy oldja meg, hogy Fehér Tibor és Olt Tamás kilépnek a
szerepükből, és maszek beszélgetést
imitálnak. Közönségként
elbizonytalanodunk:
ez egy gikszer, vagy benne van a játékban? Hát,
jelentem, benne van.
Fehér
Tibor Cyrano
szerepében emberfeletti teljesítményt
nyújt, nem is értem, hogy bírja. A
játékidő megnőtt, nemhogy lecsökkent volna,
több a mozgalmas jelenet,
verekedés, rengeteg szöveg. Neki kell a legtöbbet
ordítania, a fájdalmát
ordítja világgá, így tör ki belőle,
hogy „koldus marad a gyönyörök
lakomáján”. Farkas
Dénes
megbízható Christiant alakít, nem
különösebben virtuóz, vagy
egyéni. Abszolút más figurát hoz Olt
Tamás Guiche-ként (nevét mindig „de
Guiche” alakban említik, ami ez esetben még
ellenszenvesebbé teszi). Durvasága
(erőszak) mellett alkati lomhasága tűnik fel, pezsgőt iszik,
viccel, mosolyog,
talán saját magán, mert máson nem lehet. Mikecz Estilla (e.h.) és Ács Eszter
(e.h.) az első két Roxane-t alakítják, az ő
feladatuk hálátlanabb a későbbi
három Roxane-nál. Söptei
Andrea rutinosan játssza az erkélyjelenet
Roxane-ját,
míg Nagy-Kálózy
Eszter alakításában a bővérű,
szenvedélyes, csatatéri vagány
nőt és szexis asszonyt látjuk, aki megfeledkezik
magáról. Udvaros Dorottya a
tolókocsis Roxane-jával megdöbbent bennünket,
képes előnytelen oldalait
megmutatni a színésznő, hogy hiteles legyen, és az
is lesz. Tényleg nagy
színésznő. Rácz
József, Katona Kinga (e.h.), Kristán Attila,
Mátyássy Bence,
Tóth László és a gascogne-i
legények csapata (kicsit kevesen voltak)
asszisztáltak a rendező merész
elképzeléseihez.
A
kritikus zavarban van,
színpadon jobban szereti a lélekben
játszódó drámát,
tragédiát, kevésbé azt,
amit kifelé kiabálnak. Szereti az elfojtást, a
csendes szenvedést, a lemondás
szépségét és a fenséges
érzelmeket, ahol lehet, el se hangzik sok minden, de
tudja, érzi, magában megfogalmazza azokat.
Budapest,
2016. május
16.
Bemutató: 2016. május
13.
Közölve: Kláris, 17/1. szám
Földesdy Gabriella
