Stanisław Wyspiański (1869
Krakkó – 1907 Krakkó) festő,
grafikus, költő és drámaíró. Az egyik
legsokoldalúbb és legtermékenyebb lengyel
alkotóművész volt; a szimbolizmus és a
szecesszió kiemelkedő alkotója. Számára
„a Wawel volt az a hely, ahol Lengyelország
történelmi és jelen útjai
találkoztak. Mítoszok és legendák,
jelenbeli és eljövendő döntő jelentőségű
események” kelnek életre a költő
képzeletében a Feltámadás
éjszakáján. A
Wawel-Akropolisz (az Akropolisz
c. drámájának eredeti címe Wawel) Wyspiański
műveiben „a nemzeti és az egyéni identitás
szimbóluma” – olvashatjuk róla.
A waweli székesegyház, vagy Szent
Szaniszló és
Szent Vencel-székesegyház püspöki
katedrális Krakkóban, a Wawel-dombon áll.
Ebben a templomban koronázták a lengyel
királyokat, és itt van végső nyughelyük
is. A katedrálist Szent Szaniszlónak, a lengyelek
legfontosabb
nemzeti szentjének szentelték, aki a templomban nyugszik.
Ide temetkezett I. Ulászlótól Erős Ágostig
19 lengyel király, de a mai
napig ide temetik a krakkói püspököket is.
1904-1907
között Stanisław Wyspiański (!) és Władysław Ekielski
építész
kidolgozta a Wawel beépítésének
nagyszabású, de soha meg nem valósult
tervét, a waweli Akropolist. (Internet). Az Akropolisz c. dráma pedig
1904-ben
készült.
Az előadás – melyet a MITEM
keretében láthattunk 2016.
április 24-én a Nemzeti Színházban –
rendezője a lengyel színház művészeti
vezetője, Anna Augustynowicz.
Lengyel nyelven folyt az előadás
természetesen, de adtak
hozzá részletes leírást és
külön gondosan összeállított
útmutatót
magyarázatokkal, ikonokkal. Ez valamennyit segített a
megértésben. Hasznos ismerni
magát a drámát, illetve a lengyel
történelmi ikonokat, nemzeti ereklyéket
ahhoz, hogy pontosabban értsük. Ami
„nemzetközi”, egyetemes, mint a mitologikus
és a bibliai történetek, persze jobban is
érthetők.
Az előadás összesen 1 óra 20
perc szünet nélkül, sok
mozgással, sok élő zenével. (Van, aki szerint az Akropolisz zene nélküli
opera,
vagy operalibrettó). A hegedű szinte külön
életet élt, különösen a befejező
részt kifejezően festette alá. Sokszor a
(szándékos) disszonanciát éreztük
zenében
is, mozgásban is. Olykor viszont összehangolt, a
kaotikusság ellenére. Néha,
például a kórusoknál
(különösen a Varjak
Kórusa volt hatásos) szinte minden
szereplő (összesen 29!) színpadon van, máskor
néhányan.
A 29 színész közül
nehéz megállapítani, mikor ki kit játszik.
Egyforma fekete fűzős cipőt viselnek, ruházatuk ha nem is
teljesen egyforma, de
majdnem: főleg sötét színű, sok a fekete, olykor a
fekete ruhán fehér kombiné a
nőknél. (Egy színész a színlap szerint
ugyan csak egy szerepet
formál meg, de sok a szerep.)
Emlékezetes azonban az előadásból a
tangóharmonikás nő, csak a hangszer takarja
el jól-rosszul mezítelen felsőtestét.
Szenvedélyes játékával is messze kitűnik
(hangszere azonban nem szól.) Vannak számunkra is
jól (jobban) érthető jelenetek,
mint Jákob nősülése (Ráchel helyett előbb
Leát adják hozzá), vagy a két fiú,
Izsák és Ézsau vetélkedése az
elsőszülöttnek járó apai
áldásért. Nem derül ki
számomra a szereposztásból, ki hegedül
(Apolló?). Ugyancsak szuggesztív volt
pl. Izsák, de sokan mások is.
Kevés díszlet jellemzi az
előadást, lelógó nagy
átlátszó téglalapokkal,
hol előttük játszanak, hol mögöttük, vagy a
kettő között. Targoncák nagy
kerekekkel, tolják-húzzák hol szobrokat, hol
szoborszerű önmagukat, aztán
lelépnek róluk is. Sokszor besegít az
átlátszó fólia. A színészek
tehát hol
„illusztrálnak”, hol valóban
játszanak. Gyakran a nézők feje fölé, a
magasba
néznek, kevés a direkt párbeszéd.
Az eredetileg 4 felvonás (Wawel
székesegyház szobrainak
életre kelése; bibliai jelenetek, vagy Trója
története) itt nem választódik el
egymástól. Természetesen alapvető
kérdés, maga a szerző mit emelt ki a
történelmi
vagy mitológiai események közül. A
főoltár leereszkedése-leeresztése a
háttérben (elöl a hegedűs
játszott-énekelt) mértékkel, jól
zárta le az
előadást, ahogyan szinte
„levarázsolták” az „égből”
a hívők. A lengyel zászló
szerepeltetése a Krisztus szobron külön
„regény” is lehetne.
A drámát megérteni eleve is
nehéz, de nekünk, akik nem
lengyelek vagyunk, még nehezebb. Szerelem, szabadság,
halál és élet, anyaság és
hűtlenség, csalás és felemelkedés, nagy
nemzeti érzelmek és a vallás, mély hit
szoros összefüggései, egymásba
fonódásai zajlanak a szemünk előtt, amíg
igyekszünk követni értelemmel a színpad
történéseit.
Mindenképpen gazdagodtunk általa
„tudat alatt” is.
Szereposztás:
Éjszaka: Maria Wieczorek
(vendég),
Angyalok:Robert Gondek, Joanna Matuszak,
Marian
Dworakowski, Maciej Likowski,
Nő Ankwicz szoborról: Magdalena
Myszkiewicz
Ámor Ankwicz szoborról:
Paweł Adamski,
Hölgy Skotnicki szoborról:
Grażyna Madej,
Tempus: Arkadiusz Buszko,
Klió Soltyk
monumentumáról: Iwona Kowalska,
Włodzimierz Potocki mellszobra: Wojciech
Sandach,
Krisztus Hedvig Királynő
Keresztjéről: Konrad Beta
Hektór: Adam Kuzycz-Berezowski,
Priamosz: Grezegorz Młudzik,
Hekuba: Ewa Sobiech,
Helena: Magdalena Wrani-Sztachowska,
Párisz: Paweł Niczewski,
Andromakhé: Barbara Lewandowska,
Kasszandra: Maria D±browska
Izaak: Konrad Pawicki,
Ezaw: Szymon Rz±ca (vendég),
Rebecca: Anna Januszewska,
Jacob: Michał Lewandowski,
Rachel: Ewa Sobczak,
Laban: Jacek Pi±tkowski,
Lea: Beata Zygarlicka,
Angyal: Adrianna Janowska-Moniuszko
Hárfás: Przemysław Walich
Dramaturg: Włodzimierz Szturc
Díszlettervező: Marek Braun
Jelmez: Wanda Kowalska
Zene: Jacek Wierzchowski
Koreográfia: Zbigniew Szymczyk
Video-vetítés:Wojciech Kapela (úgy tűnik, ez itt
elmaradt)
Fénytervező: Krzysztof Sendke
Budapest, 2016. április 25.
Nemzeti
Színház, 2016. április 24., MITEM
Györgypál Katalin
♣
♣
♣
