A Nemzeti Színház
grandiózus szervezésében a 2006 évi
Madách
Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM)
rengeteg programjának egyikeként
láthattuk oroszul, kifogástalan
szinkrontolmácsolással a Carlo Gozzi azonos
című darabja nyomán létrehozott előadást,
melyet a neves Nyikolaj Roscsin
rendezett. (A színészek neve a színlapon
angolszász nyelven íródott, nem a magyar
fonetikával,
kivéve a rendező nevét, ezért mi is így
írjuk.)
Az 1762-ben írt dráma műfaja fiaba
(színpadi mese
tragikomikus cselekménnyel), ennek szellemében
készült a rendezés is.
Az előadás egészét
mozgalmasság, dinamika, kidolgozott és kifejező
mozgáskultúra, nagy gesztusok, olykor pátosz
jellemezték élő zenével. A
színészek maszkban játszanak (az ajkaktól
felfelé teljesen), kifejezéstelen
szemekkel, hosszú hajú parókákkal, de a
maszkok természetesen nem egyformák.
Kivételt képez Norando (Victor
Smirnov), rajta nincs maszk sem, őt „hivatali”
öltönyben látjuk. Armilla apja kora, testessége
ellenére megy fel a magas
toronyba, ahol a zenészek foglalnak helyet, ott olykor mint
karmester tündököl,
máskor onnan dörög le a szereplőkre.
Az előadás kortalan, bár sok
vas-traverz meg „gép” jellemzi,
fémből van az ágy, a sok híd és kapu.
Amikor pedig vetített képen, szinte
gyermekien mutatják be az előtörténetet a
holló lelövéséről, a kép megmozdul,
egyike a komikus jeleneteknek, miközben a madár
vergődését mutatja.
A kezdetkor fémvázból
készült hajón utaznak a szereplők –
komikus a hajó alatt a hullámok primitív
mozgatása, máskor az óriási
fém-szörny
támadása. Ezek jó humorforrások,
részben tehát csökkentik,
ellensúlyozzák a
drámaiságot.
Az előadás
középpontjában végül is a
testvéri szeretet áll, Jennaro
herceg (Tikhon Zhiznevsky)
bátyja, Millo (király – Valentin Zakharov) számára
szerzi meg a lányt (Armilla, Armilla szobalánya, Fej
nélküli szellem – Polina
Teplyakova, de ő az Imposztor is), a sólymot és a
lovat. Ő végül inkább a
márványkővé válást választja,
nehogy szeretett bátyja szemében szégyenben
maradjon. Mert akármit választ is, az
számára rosszat hoz, holott nem ő, hanem
bátyja lőtte le azt a bizonyos hollót. Tehát
sors-tragédia szerű (is) a darab,
bár a meseelemekkel tarkítva (szörnyek, azonnali
szerelem egyetlen pillantásra,
a gép-sárkány legyőzése stb.) csökken
a tragikus jelleg, a hitelesség határán
mozog jól kiszámítottan.
A testvéri szeretetről azonban
inkább csak „mesélnek”,
Jennaro monológja a „börtönben”
bátyjának, Millónak talán a legkifejezőbb,
de a
történet egésze ennek jegyében folyik.
Végül mindenkit feltámaszt
Norando: Jennarót Norando
parancsára Armilla vére kelti életre,
Armillát pedig az apja. Megjegyzendő,
hogy senki nem kérdezi Armillát, mit szól az
egészhez (elrablása, esküvője),
sőt, egyetlen szót sem szól.
A szereplők szürke egyenruhát
viselnek, kétszer van csak
ágyékkötőben a két fiú,
fehér ruhában Armilla, illetve a bábu –
máskor a fehér
lepel alatt a lány apja rejtőzik. A
gép-sárkánnyal való
bajvíváshoz
(vasvillával) pedig páncélba
öltözött Jennaro.
Külön történeti
szál piros ruhában Gozzi „késői
leszármazottjának” (feltűnősen dekoratív
fiatal hölgy) megjelenése a páholyban,
aki bevezeti az előadást olaszul, később azonban
áldozatul esik, vetítőn látjuk
a vele történteket meglepő naturalisztikusan. Az ő szerepe
itt véget is ér.
Az előadás alatt annyira egy másik
– részben gépi, részben
kortalan és/vagy mesebeli – világban
élünk, hogy szinte meghökkentő emberi
arcokat látni a meghajláskor, amikor a
színészek leveszik végre a maszkokat.
(Egy pillanatra azt hihetjük korábban, hogy
meglátjuk legalább Armilla arcát –
de levéve a maszkot, egy másik álarcot
látunk rajta.)
Jelentős a szerepe Pantalonának mint
főminiszternek, vagy titkárnak? mindkét fiú
(férfi) mellett
(Yelena Nemzer), őt is
férfiruhában látjuk, amikor még nincs
kötszerbe
bugyolálva.
Alapvető a miniszterek
kiszámított, jellegzetes mozgású
játéka: Alexey
Panichev, Alexander
Polamishev, Sergey Yelikov, Dmitry Belov, Sergey Sidorenko.
A zenészek is maszkban játszanak
olykor elég hangosan, meglepő hangszereken (dobok,
bizonyos ütőhangszerek is a megszokottak mellett, fenn a
magasban), miközben
olykor mozgatják az egész monstrumot, amely
általában háttérben van.
Zeneszerző, az előadás zenei vezetője – Ivan Volkov. Zenészek: Timofey Gavrilov
dobok, Inna Andreyeva
billentyű, Dmitry Zotin
basszus kürt, Givi Sarkisyan
kürt, Alexander Serbakov
trombita.
Maszkok, jelmezek, kellékek – Andrei Kalinyin, Ekaterina
Koptyajeva, Nyikolaj Roscsin.
Világítástervező – Artyom Prikhodov.
Hangmérnök – Kirill
Sirobokov.
A díszletek tehát
sokfélék, többet ott szerelnek össze és
szednek szét aztán a szemünk előtt, láthatunk
még kerekeken guruló foteleket, hosszú
asztalokat, a magasban betonkeverők forognak (amikor
„márványba” = betonba
öntik főhősünket). Fontosak a látványelemek (a
sólyom és a ló megölésekor
más-más színű „konfetti”-t
lövellnek ki a zárt szekrények – toll, illetve
vér).
(Díszlet: szintén Nyikolaj
Roscsin.) Ahol csak lehetséges, a komikumot vitték
be, de
megmaradt a tragikus felhang is (beszédstílus, eleve a
szürke, komor, óriási
díszletek, a kifejező zene).
Mozgalmas, érdekes és
rendkívül fegyelmezett, letisztult előadást
láthattunk.
Budapest,
2016. április 17.
MITEM előadás
ideje: 2016. április 16.
Györgypál Katalin
♣
♣
♣
