Az előadás – Orlai produkció –
Ingmar Bergman 1977–78-ban
készült filmjének
forgatókönyve alapján készült, Kúnos László
fordításában. A
forgatókönyvből írta és rendezte Vörös Róbert, aki
a híres zongoraművésznő,
Charlotte szerepét Udvaros
Dorottyára bízta.
A pici színpadon berendezett
vidéki parókia nappalija
közepén egy pianínó áll, Chopint
gyakorol rajta Eva (Radnay Csilla)
talán túl
nagy buzgalommal is, miközben férje, Viktor (Széll Attila) csak
nézi hallgatag feleségét,
majd kiszólva nekünk, mesélni kezd. Aztán
már benne is vagyunk a történetben.
Viktor örül, hogy Eva
karácsonyra magukhoz hívja régen nem látott
anyját, ő maga adja fel a levelet. Talán
reménykedik benne, hogy felesége komor
hangulata ettől megváltozik?
Csendesen élnek, kisfiuk halála
óta különösen. Gondozzák
Helenát, Eva beteg húgát (Fodor Annamária
alakítja megrendítően), akit Eva kihozott
az intézetből anyjuk tudta nélkül. Arról sem
tud hát Charlotte, hogy itt
találkoznia kell Helenával is, Eva nem írta meg
neki, mert akkor Charlotte
biztosan nem jön el. Ehhez már jól ismeri
anyját. Ám hogy igazából mit remél
anyjától, maga sem tudja. Azt sem tudja igazán,
hogy felnőtt-e már…
Anyja eljön, feketében –
nemrég temette el barátját,
Leonardót – de bevallja, túlzottan nem
gyászolja. Annyira nem, hogy később,
átöltözve már ragyogó pirosban jelenik
meg.
Egy narcisztikus, de nem alap nélkül
körülrajongott nőt
látunk szinte „teljes fegyverzetben”.
Közönség előtt, zongorajátéka
közben
bizonyára teljesen erőre kap, elkápráztatva
mindenkit. Itt azonban nincs
közönsége, leszámítva az első perceket,
mint kiderül, felszínes
összeborulásokat Evával. Helenához előbb
lelki erőt igyekszik magára erőltetni,
aztán nyilván halvány
kárpótlásul a kissé értelmileg is
fogyatékos lányának ajándékozza
a karóráját, ami igaz, hogy nem pontos, de
csillog…
Charlotte a narcisztikus művészek minden
„allűrjét” hozza
hol félszavakban, hol rövidke
elbeszéléseiben. Pontatlan, kihasznál
másokat, egocentrikus,
természetesen – de főleg nem képes szeretni, mert
őt sem tanították meg erre
tudós (!) szülei. Így aztán ő sem tudta a
szeretetet továbbadni lányainak.
Viktor úgy vette el Evát, hogy a lány
rögtön megmondta neki: ő nem szereti, és nem
azért, mert mást szeret. Kisfiuk születése
visszahozta Evát az életbe, a kisfiú
halála még nagyobb mélységbe sodorta. De
Viktor lelki élete sem maradt teljes:
lelkész létére csaknem teljesen elvesztette
hitét Istenben. Vagy talán már ezt
megelőzően is voltak jelek lelki problémáira, hiszen
olyan nőt vett el, aki nem
képes szeretni. Újabb gyerek vállalása
már fel sem merülhet lehetőségként, amit
Charlotte ajánl neki négyszemközt.
Helena még látványosabban
maradt meg gyermeki létében,
akinek egészségi állapotát mélyebben
meghatározza az anya szeretete, vagy itt
inkább szeretetlensége, és főleg folytonos
fizikai-lelki távollétei. Hiszen
Charlotte elismert zongoraművésznő, a világot
járja, vagy otthon gyakorol.
Pontosan megérezte a különbséget a legjobb
zongorajáték és az igazán művészi
között. Eva talán még a
„jó”-nál is alig tart, így
hiába remél elismerést
anyjától: Charlotte egyszerűen egy másik, a zenei,
művészi világban él. Ahhoz,
hogy megértse lányát, nem lenne elég
fizikailag jelen lennie. Eva minden
igyekezetével bűntudatra akarja ébreszteni anyját
újra és újra – jórészt a
megivott számos pohárka konyak hatására
–, számon kérve, követelve egy
kívülről
nézve természetes dolgot, de Charlotte
szempontjából a lehetetlent: a
„hétköznapi”
szerető anya szerepét. Ez hosszabb (szak-) pszichoterápia
alatt sem nagyon
sikerülhet, nemhogy beszélgetésnek
álcázott számonkérés
révén, ráadásul úgy,
hogy Charlotte-ban eleve nincs meg a változás
szándéka. Mint kiderül, ő sem
tudja, miért utazott ide, a lányához koncertjei,
utazásai közben. Miért adná
fel sikeres, elismert művészi pályáját
éppen most? – amúgy ettől sem változna
meg, természetesen. Szokott módszerét
választja: hirtelen elutazik.
Senki nem boldog. Helena összeomlik, hogy
anyja megint
elhagyta. Viktor hitével viaskodhat tovább, Eva
szerencsére úgy dönt, nem lesz
öngyilkos, mert Istennek még dolga van vele. Charlotte
pedig, ülve a vonaton,
bevallja: ő másra vágyik. De nem tudja maga sem: mire.
Boldogtalanul adni
boldogságot a zenében másoknak – meddig
lehet? Egy narcisztikus ember lelki
üressége néz velünk szembe? „Másra
vágyása” a művészet, a családi
élet ellenében
– vagy az elérhetetlen, a művészeten is
túli világ?
Díszlet:
Zöldy Z. Gergely.
A kifejező jelmezek Szakács Györgyi
munkája.
Bemutató:
2016. március 28.
Budapest, 2016.
március 28.
Györgypál Katalin
♣
♣
♣