Andalító – lehetne, de
persze nem az. Az eredeti mű (1930)
sem az, Parti Nagy Lajos
fordítása ezt már eleve is eléggé
kizárja, megtoldva
Bagossy László
rendezésével. Mai, mégsem
„ál-modern”, a mesélés tárgya
pedig
nem feltétlenül mese. Kiindulhatunk a szerző, Ödön von Horváth
szavaiból is
(lásd a szórólapon), mely szerint „A
rettenetest meg kell mutatni.” A
rettenetesnek is vannak, persze, fokozatai (túl didaktikus lenne
most a Saul
fia rettenetéhez hasonlítani), de a halál
az halál, az erkölcsi vétség pedig
erkölcsi vétség –
kultúrától-neveltetéstől függően, mit
tartunk annak.
Hiszen a vadházasság Mariann
számára a való élet, a
szenvedély fellobbanásának egyenes
következménye, apjának viszont csak
szívinfarktust okozó bűn. Egy házasságon
kívül született csecsemő
„megfázítása”
a Nagymamának (Alfréd nagyanyja) a helyzet
lehetséges megoldása akkor is, ha
dédunokája a kisfiú, mások szerint
gyilkosság, az anya, de mások számára
óriási
tragédia.
A darab eredetileg
népszínjáték, de van, aki
tragikomédiaként fogja fel a művet. Bagossy
rendezésében is találunk
tragikomédiát, de az előadás (3 részben
játsszák) egyre inkább a tragédia
felé
tolódik.
Az előadás első pillanataitól
belénk ivódik az ellentmondás,
amikor a színpad közepén álló
zongoránál nekünk háttal játszó
fehér ruhás, két hosszabb
varkocsba kötött hajú kislány felénk
fordul, és persze férfiarcot látunk.
Hogyne, hiszen ő Kákonyi
Árpád, a Zongorista (és egyben zenei
munkatárs). Színpadi
léte, játéka belekomponált az
előadásba, szerves részévé válik a
színpadot szinte
uraló zongorával együtt, számos geg
forrása. A zongora pedig hol valóban
hangszer, hol asztal, hol kiszolgáló pult a bababoltban
(egy csontvázat
öltöztettek fel babaként), hol nászágy,
vagy színpad a bárban, de el is lehet
rejtőzni benne.
A Mesél
a bécsi erdő sokszereplős. Pontosan 23, ami
önmagában is mozgalmassá teszi az előadást.
Sokféle sorsot megismerhetünk. Az
idősödő trafikosnőét (Valéria – Für Anikó), aki szereti
ugyan a semmirekellő
Alfrédot (Polgár Csaba),
de nem tartja sokra, és egy darabig jól megvan a
Hitler-baráttá váló fiatal
joghallgatóval, Erichhel (Jéger
Zsombor eh.). Hiszen
az 1930-es években vagyunk, Hitler és az ő
„tanításai” egyre inkább előre
törnek, sok embert ragadva magukkal, miért éppen
Erichet ne? Itt van a
Lovaskapitány (Gálffi
László), aki kitart régi hazaias
eszméi mellett, sajnálja
Mariannt (Zsigmond Emőke mv.)
amellett, hogy nagyra értékeli a véres
hurkát. Ez
fontos momentum, hiszen Oszkár (a visszafogott Vajda Milán) és a
kissé harsány Havlitschek
(Baksa Imre mv.)
gyártmánya az említett véres hurka.
Oszkár kitartóan és
egyforma magas (?) hőfokon szereti Mariannt már gyermekkoruk
óta, kiböjtöli Mariann
gyermeket gyümölcsöző románcát
Alfréddal, és Mariann anyai fájdalma miatt
talán
kicsit átérzi a tragédiát is. Ugyanez nem
mondható el a Nagymamáról (Alfréd
nagyanyja – Pogány Judit),
aki egyszerűen a megfelelő megoldásnak tartja a
gyermek tüdőgyulladását; feltehetően ő hagyta a
csecsemőt éjszaka a nyitott
ablaknál. Pogány Judit
megformálásában egészen
különös alakká válik, aki
isteníti és egyben megveti unokáját, a
„lump” fiatalembert. Alfréd anyja (a
megviselt Kerekes Éva)
őrlődik anyja és fia között, ő gyilkosságnak
tartja azt,
amit az anyja csak a lehetséges legjobb
„megoldásnak”.
Egészen másféle
világ Mariann apjáé, a
Varázskirályé
(Znamenák István),
aki csak a házasságot látja az egyetlen
lehetséges útnak
lánya számára, és természetesen
egész világa „omlik össze”
többször is: amikor
Mariann elmegy Alfréddal; amikor
sztriptíztáncosnőként látja viszont a
bárban;
és amikor kiderül, hogy meghalt az unokája,
még ha nem is törvényesen született.
Addigra ugyanis megbékélt a lányával,
még ha közben az lopott is. Nem magától
békélt meg, természetesen – ahogy
egymásból következtek a negatív
események (Alfrédba
hirtelen beleszeret Mariann éppen az eljegyzése
napján, és elmegy vele,
felborítva minden szép tervet), úgy emelkednek
később felfelé a történések,
legalább látszatra. Erich végre megszűnik
Valéria kitartottja lenni és elmegy,
Alfréd visszasírja magát Valériához
és a lóversenyhez, Valéria kibékíti
az apát
Mariannal, Oszkárhoz hajlandó a lány
hozzámenni (érzelmeit nem ismerjük), és
nagy tervekkel mennek el a kisgyerekért Alfréd
anyjáékhoz – akiről tudjuk, hogy
már meghalt. Ezt így nehéz lenne
vígjátéknak látni, komikus elemek azonban
bőven adódnak az előadásban.
Hierlinger Ferdinánd (Debreczeni Csaba)
játéka is
elvarázsolhat minket, összejátszása a
Bárónővel külön történet is
lehetne. De
itt van a két „tánti” (Takács Nóra Diána
és Murányi Márta
mv.), és élvezhetjük
az Énekesnő produkcióját (Szathmáry Judit mv.) is.
Fontos a szerepe Miszternek,
aki rendőrt hívat a bárban (Csuja Imre) és a
Gyóntatóatyának (Máthé
Zsolt): elítéli
a lányt, mert nem bánja meg gyermeke
megszületését.
További szereplők még: Ida –
Osváth Judit eh.,
Nagyságos
asszony a kékruhás Bíró
Kriszta, Emma – Lénárdt
Laura eh., a vak Helén –
Neudold Júlia,
Bárónő – aki felfedezi Mariann
„művészi tehetségét” a
„tánc”
terén – Kerekes
Viktória. Konferanszié a bárban – a
zongora tetején – Ficza
István.
Díszlet: Bagossy Levente, jelmez: Ignjatovic Kristina. A
jelmezek igen széles skálán mozognak a
részben vörös színben pompázó
konferanszié ruhájától a
bárónő ál-elegenciáján át a
visszafogott, sötét,
disszonáns ruhákig. Dramaturg: Ari-Magy Barbara.
Nos tehát, látszatra minden
szépen elrendeződött, a többek
által csak tehernek érzett csecsemő meghal, Mariann
hozzámegy Oszkárhoz, és
(egyelőre) béke van. De ami a felszín alatt rejtőzik?!
Budapest,
2016. március. 20.
Bemutató:
2016. március 18.
Györgypál Katalin
♣
♣
♣
