Ödön von
Horváth retteneteseknek nevezi saját
színdarabjait, és ez a rettenet komikussá
teszi az amúgy tragikus történeteit. Ez az
információ a színház
szórólapján
szerepel, talán közönség csalogatónak
szánták, ahogy Parti
Nagy Lajos mai
szóhasználatunkhoz közeli (trágár
kifejezések sora) fordítását is
Mészöly
Dezsőé helyett. Bagossy
László rendezése egy gegekkel teli,
vérbő darabot
hozott színre, amiben a zene főszerepet játszik. A sűrű
cselekmény és a sok
szereplő állandó jövése-menése
mozgalmassá teszi a hosszúra nyúlt három
felvonásnyi játékot.
A
színpadon nincsenek díszletek, csupán egy fekete
zongora, viszont a hangszer
többfunkciós. A függöny
felgördülése után a nézőknek
háttal ül egy fehér ruhás,
copfos lány, zongorázni kezd, majd megfordul, akkor
látjuk, hogy nem lány,
hanem a színház állandó zenei
munkatársa: Kákonyi
Árpád. A zongora és a rajta
játszott keringők adják meg a mű alaphangulatát,
amire a cím utal is. Az
imádott Bécs és a bécsi keringők, az
édeskés hangulat, könnyed zeneszó. A
harmadik felvonásban már egy fúvós zenekar
fújja a sramlizenét, amire a
szereplők kezükben sörös kriglivel
dülöngélnek jobbra-balra, pedig ez nem
bécsi, hanem bajor szokás (díszlet: Bagossy Levente).
A zongora
itt nemcsak hangszer, hanem berendezési tárgy,
kellék, búvóhely, szekrény,
emelvény a konferansziénak, sőt biliárdasztal, a
variációknak csak a rendező és
a mi fantáziánk szab határt. Mert a
cselekmény végig követhető: Alfréd,
mondhatni egy semmirekellő fiatalember, aki lóversenyen veri el
saját és
nagyanyja pénzét, mellesleg egy javakorabeli trafikos nő
a szeretője. Nos,
Alfréd váratlanul elcsábítja a hentes
Oszkár menyasszonyát, Mariannt. A
csábításból egy kisfiú
születik, akit Alfréd anyja nevel. Mariann táncosnő
lesz, ruhátlanul lép fel a bárban, máshoz
nem ért, nincs szakmája. Mariann
apja, a bababoltos tönkremegy, majd besokall amiatt, hogy
lánya mutogatja magát
idegeneknek. A trafikos nő fiatal szeretőt szerez magának,
Oszkár hentes
búskomorságba esik, nagymama a hideget ráengedi a
csecsemőre, hogy megfázzon,
sikerül megbetegítenie, a gyerek meghal. Visszaáll a
régi rend, a sakkfigurák
helyükre kerülnek ismét. Oszkár
megbocsát Mariannak és elveszi feleségül,
Alfréd visszamegy a trafikos Valériához, aki
elküldi Erichet, náci vonásokkal
(a rendezés megelőlegezi neki a horogkeresztes karszalagot)
bíró fiatal
szeretőjét. A kör bezárul. A történet
snassznak tűnik, egyszerű és rettenetes,
ahogy azt a színlapon jelzik, és ahogy Ödön von
Horváth elénk tárja, attól lesz
valahogy más, mint amit várnánk tőle a cím
után.
Az
Örkény
Színház előadása csak kitágítja a
szerzőnek mélységes
kiábrándulását a háborús
vesztes bécsi látszatvilágból. Mindenki
hazug és álságos, aki nem, az viszont
nevetséges. Közhelyekből és olcsó
szentenciákból épül fel a színdarab
szövege,
a szereplők élete közhelyes, csak ők maguk nem veszik
észre. A „Miszter”
figurája egyfelől komikus, amikor betegesen imádja
szülővárosát, Bécset, ahová
nosztalgiázni jár vissza, másfelől aljas
módon meghurcolja Mariannt rongyos
száz schilling ellopása miatt (Csuja Imre játssza
hatásosan). Furcsán hat a
Maxim-beli Goethére való hivatkozás, mivel itt
semmi keresnivalója. Ezek a
szándékos torzítások a korfestés
részei. A nagyjából nyolcvanöt évvel
ezelőtt
keletkezett „népszínjáték” (ez
az eredeti műfaji megjelölés, természetesen most
lemaradt a színlapról, félrevezető lenne) minden
korábbi illúziót ledönt,
semmilyen eszmény nem érvényesül,
látszatélet, látszatszokások tartalom
nélkül,
hazárdjáték, érdek a szerelemben, a
vallás kiüresedése. A főhős fiatal lány
tiszta érzelmeit kijátsszák a többiek, olyan
pokoljáráson megy keresztül, ami
kijózanítja, s arra az útra kell
visszatérnie, ami elől menekült. A bécsi erdő
meséinek nincs nyertese, csak vesztese,
szomorúság, csalódás, fertő, cinizmus,
butaság, rosszindulat. Ha mindez nyolcvanöt éve
ilyen elkeserítő volt, milyen
lett mostanra? A devalválódást
érzékeljük, kínunkban vihogunk a
poénokon, a
kétségbeejtő figurákon, akik önmaguk
torzképei. A világ borzalmas, az élet
reménytelen, mindennek csak a fonákját
látjuk, a dolgoknak egyáltalán nincs is
színük, csak visszájuk.
Ha
díszlet
nem is szükséges, jelmezek vannak (tervező: Ignjatovic Kristina), de mintha a
szereplők nem saját ruhájukat, hanem valaki
másét viselnék. Oszkár nem hentes,
hanem hivatalnok ruhát hord, a konferanszié
bohócnak öltözött, Erich kamasznak
való térdnadrágot, az anya bubigalléros
nyáriruhát, Alfréd kockás béleletlen
öltönyt visel, ami igen rosszul áll rajta. A
Maxim-beli halfarkú sziréneknek a
meztelen (lógó) mellüket látjuk, és
így tovább. A színlapon felsorolt 23
szereplő nevének felsorolása is több sort tenne ki,
így csak néhány különös
alakítást említek. Legemlékezetesebb szerep
a néma zongoristát megformáló
Kákonyi Árpádé,
végig színen van, zongorázik kislány
ruhában, időnként a földön
fekszik, és felnyúló kezével üti a
billentyűket, egyszer pedig élőképet alkot,
mint megfeszített Krisztus a gyóntatószék
fölött. Für
Anikó átlépett az öregedő
női szerepkörbe (Valéria), kiválóan
mintázza az elhasznált szerető alakját.
Vajda Milán
(Oszkár hentes) az örök vesztes, megcsalt, elhagyott
vőlegény
szerepének mélységet tudott adni, Znamenák István apa
szerepben (Varázskirály)
adja a jellemtelen és hiteltelen erkölcscsőszt, vizet
prédikál, bort iszik. A
többiek is beleillettek a sorba, szokásos jó
formáját hozta
Gálffi László
(Lovaskapitány), Pogány
Judit (Nagymama), jó színésznőnek
mutatkozik Zsigmond
Emőke mv. Mariann szerepében. Dramaturg: Ari-Nagy Barbara, zenei
munkatárs (nem
csak a zongoránál): Kákonyi Árpád.
Amit látunk az Örkényben, az pamflet és
fricska a javából, még Ödön von
Horváth is jól szórakozna rajta, ha nem csapta
volna agyon egy villámsújtott fa, ami alatt az
író ácsorgott 1938-ban, június
1-jén, Párizsban.
Budapest,
2016. március 20.
Bemutató:
2016. március 18.
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣
