Vörösmarty
Mihály
„emberkölteményének” legelső
színpadra
állítása óta (teljes mű: Nemzeti
Színház, 1879) is mindig nagy kihívás a
rendező és a színpadtechnika számára
egyaránt – természetesen a színészek
sokrétű
játéka mellett.
A mű „szándékolt
bizonytalansága” tág teret ad elsősorban a
rendezőnek a „színjáték”
előadhatóságára. Ismerve Vidnyánszky Attila
számos
korábbi rendezését, biztosak lehettünk benne,
hogy látványosan oldja meg, de az
egyik nagy kérdés persze most is az: mit
hangsúlyoz, illetve elhagy-e valamit?
Tekintve, hogy a tiszta játékidő 3 óra (két
részben láthatjuk), rögtön adódik a
világos válasz: „nemigen” hagy ki sokat.
Meglepetésként (ha nem olvastuk
előzőleg a „Nemzeti” legutóbbi
számában az erről szóló cikket) azonnal
szembetűnik: nem létezik az Éj fontos szerepére
szereposztás. Lukács
Margit jellegzetes alt hangja
(archív felvételről) azonban betölti a
színházat, ráadásul igen
hangsúlyosan,
és azonnal hozzá kell tennünk:
stílusában sem idegen az előadás
egészétől.
Az előadás, mint sejthető a fenti
sorokból is, szintén
nagyszabású. Nem is lehet más. De hogyan? Mitől?
Kiktől? Szerencsére nehéz erre
válaszolni, annyira sokrétű, és mégis
egységes.
Ami azonnal szembetűnik, az óriási
díszlet, ami –
természetesen – különleges. (Díszlet-
és jelmeztervező: Nagy
Viktória.) Három
részből áll, a külső félkörív
emelkedik, vele szemben a belső félkörívben
hasonló
a megoldás, középen egy nagy „trambulin”
áll, oda is csigalépcső-emelkedő vezet
fel, mindhárom forog hol egymással szemben –
dinamikus mozgás,
közeledés-távolodás, elforognak egymás
mellett –, hol azonos irányban – nyugalmasabb
helyzetet sugallva.
A díszlet
fémrácsokból készült, amin sok-sok
apró égő csillagként
tud ragyogni, olykor az égbolt visszaragyog – ott is
rengeteg „csillag”
világít. Valóban nagyon látványos.
A fémrácsozat alatt azonban polcok
vannak, azokon rengeteg kellék
áll, vagy éppen lelóg egy-egy
rácsról, amiknek csak egy részét
használják
(például két kisebb harangot), fehér
folyadékot – tejet – öntögetnek nagy
üvegedényekben
egyikből a másikba, valaki – leginkább aki Dimitrit
is játssza (Szabó
Sebestyén László e.h.) – tesz-vesz az
emelkedők alatt, néha zenél, de a
rácsozat szolgálhat Ledér (Tóth Auguszta)
törzshelyének is pl., vagy Balga (Szarvas
József, természetesen) ott (is)
„táplálkozik”. Ezzel ember
közelibbé is válik
az óriási hármas
építmény-rácsozat, a trambulin alatt pedig
remekül lehet
megbújni.
A „trambulin”-ról
néhányszor felemelkedik egy óriási
körlap,
amelyen a hármas út térképe – vagy
inkább makettje – látható.
Ahogy kell, jelenik meg a csodapalota az
elején és aztán a legvégén,
fentről lelógó temérdek fehéres szalaggal,
kivilágítva, és felülről leereszkedő
„falakkal”, illúziót keltően.
Meseszerű az előadás más elemektől
is: tűz a hordóban, többféle
pirotechnikát alkalmaznak, a zajok, a sokféle zene is
alátámasztja a sejtelmet,
vagy éppen a félelmet.
Csongor (Fehér
Tibor) megjelenése pillanatától kellően
romantikus.
Tündét (Ács Eszter
e. h.) már nehezebb „meghatározni”:
alakítása inkább drámai
– hiszen a halhatatlan tündérlétről mond le a
földi szerelemért, a halandóságot
választva –, emellett légies szinte végig,
az utolsó képeknél azonban, amikor
átvált
az előadás is „maivá”, a gyerekek
(Tündérek, Nemtők) mai ruhákban szaladnak be,
Csongoron marad csak a fekete hosszú nadrág meg a
fehér ing, mezítláb – Tündén az
addig sem teljesen fehér ruha helyett fehér nadrág
lesz, amely az illúziót
(„ál-romantikát”?)
valamennyire lerombolja; talán, hogy jelezze, a szerelem ma is,
azaz örökké él. Ugyanakkor
valóban meglepő (korábban) Lukács Margit hangja
mint Éj (az élet, a világ végső
kérdéseiről), amely átúszik a mába,
ahogyan a nagy monológ vége felé Tünde
együtt mondja vele.
A rendező most mintha több teret hagyna
egyes színészeknek
kedvükre játszani, főleg az ördögfiaknak, de
talán másoknak is, ami jót tesz az
előadás egészének, oldva az
értelmezés mélységeit. A három
ördögfi – Kurrah
(Olt Tamás), Berreh (Rácz József)
és Duzzog (Bakos-Kiss
Gábor) – kellően elkülönül
nagyszerű, karakteres mozgásban és persze a
külsőségekben is.
Ledérből mai prosti lett, autók
nagy zúgással közelednek
(mai kor!), aztán felgyorsítanak, megrémülve
Mirígytől (Nagy Mari),
aki tesz
róla, hogy így-úgy elűzze a lehetséges
kuncsaftokat. Feltűnő Ledér színes ruhája
és sminkje, nagy vörös parókája is.
A három vándor
külön-külön is hangsúlyos: Kalmár
– Ivaskovics Viktor
m.v.,
Fejedelem – Rubold
Ödön m.v., Tudós – Blaskó Péter. A
Fejedelem szerepét emelném most ki, mivel az élet
tisztelete kap nagy hangsúlyt
(Csongornak semmi kedve harcban, értelmetlenül halni meg a
Fejedelemért). De a
másik két szerep is természetesen éppen
ilyen fontos – a vagyon ellenesség
nyilvánvaló,
de a tudomány terén inkább az
áltudomány, a nem tudás domborodik ki (tudjuk,
Vörösmarty filozófiát is hallgatott az
egyetemen). Meghasonlásuk önmagukkal,
bukásuk talán kicsit halványabb a vége
felé, Balga nem véletlenül kotyog mindig
közbe, miközben kenyerét eszi szalonnával.
Csongor amúgy is már régen, még a
három vándor „fénykorában”
döntött a szerelem mellett. Fiatalságához,
rajongásához ez is illik igazából.
Balga és Ilma (Böske) (a
ragyogó Szűcs Nelli)
egymás iránti
vágyakozása nagyon is kifejező, Ilma dinamikus,
valóban a földön járó,
temperamentumos asszony.
Nagy Mari mostani kitüntetése nagyon
megérdemelt, Mirígy nehéz
alakítása is ennek megfelelő színvonalú,
sokrétű értelmezésében és
játékában
egyaránt. Köszöntését az igazgató
részéről kitüntetése napján
(éppen a
bemutatón) a közönség is örömmel
értékelhette.
Tündérek, nemtők: az Újbudai Babszem
Táncegyüttes növendékei,
néhányuk igen
ifjú. Az előadás elején fehér
öltözékben kedves kis
tündérek ők, pici koronával a
fejükön. Az előadás lezárásban is
tevékeny részük van előbb zajongva,
majd állva-ülve, egyik-másik almát eszegetve
a csak egymást látó szerelmesek
körül
A zenében kiemelkedik a „Csillagok,
csillagok, szépen
ragyogjatok” kezdetű népdal feldolgozása, a
szereplők ekkor talán valamennyien kórustagokká
válnak; egyébként is többféle kifejező
népzenei elemet hallhatunk, olykor pedig
klasszikus zenei részletek hangoznak fel.
Mennyire mese ez? Külsőségeiben a
palota le is tud
süllyedni, a fenn és lenn, másrészt az
idősíkok elmosódnak. Mégsem (csak) mese
– az előadás végén a mai kor áll
előttünk, ezzel az előadás szándékoltan
veszít
mese-jellegéből. Ezért nem lehet, nem szabad csak annyit
mondani, hogy „ez egy
mese”, mint ahogyan Vörösmarty műve is több, mint
egy „színjáték”, bár ő maga
ekként definiálta művét. Most sem puszta
mesét vagy színjátékot láthatunk,
hanem értékes nemzeti filozofikus művet; az
előadás természetesen nem is kívánja
„megmagyarázni”, „értelmezni” a
történéseket, „tételeket”.
A „földöntúli”
szerelmet azonban nemcsak Balga és Ilma földi
összetartozása ellensúlyozza, hanem valós
gyermekek ott léte, karéja is a
szerelmespár körül.
Dramaturg: Kulcsár
Edit.
Budapest, 2016. március 13.
Bemutató:
2016. március 11.
Megjelent
a Kláris 16/6.
számában.
Györgypál Katalin
♣
♣
♣
