A musicalnek
átírt nagysikerű film a színházban egy
esernyős tánccal kezdődik (Ld. még Ének
az esőben), mindössze néhány
másodpercig tart, máris jön a következő
tánckari
produkció, a gengszterek szteppelnek, a géppisztolyok
durrognak, a szereplők
időnként dalra fakadnak. Ahogy ez már lenni szokott egy
tisztességes
musicalben. Márpedig a színház törekszik
arra, hogy profi módon állítsa
színpadra a jól ismert amerikai film zenés
színpadi változatát. A világhírű Billy Wilder által
rendezett vígjátékból már
régen készült a zenés változat
(átíró: Peter
Stone, Broadway változat: David Merrick, zene: Jule Styne), már
csak „magyarítni” kellett angolból, ami
fényesen sikerült (fordító: Bátki
Mihály, a dalszövegeket Topolcsányi Laura
ültette át hazai nyelvre).
Billy
Wilder 1959-ben rendezte filmjét, és bár
óvták attól az ötlettől, hogy a
gengsztertörténetet összeházasítsa a női
ruhába öltözött férfizenészek
vígjátéki történetével, ő
ragaszkodott az akkor még furcsának ható
párosításhoz. Igaza lett, mert remekül
illeszkedik a két szál egymáshoz, a
szaxofonos Joe és a nagybőgős Jerry azért ölt női
ruhát, mert menekülniük kell
egy gengszter banda elől, mert tanúi voltak egy
garázsbeli leszámolásnak.
Wilder jó érzékkel tette át a
cselekményt az 1920-as évekbe, ez volt a chicagói
bűnözés és az alkoholtilalom fénykora, ennek
a leszámolásos időszaknak a
filmben már a paródiáját látjuk,
ugyanis nem lehet komolyan venni, hogy egy
minden aljasságra képes gengszter banda nem képes
megtalálni a két szemtanút,
illetve azok ügyesebbek, és mindig elmenekülnek
üldözőik elől.
A magyar
változatba átkerültek a film képtelen
átöltözési jelenetei, a két
„nőimitátor”
főszereplő sutasága, majd
identitásproblémája, melyben nőt alakítva
már-már
elfelejtik, hogy tulajdonképpen férfiak, és
ismételni kell hangosan, hogy
észben tartsák. És átkerült minden
fontos momentum is, kivéve néhány
helyszínt,
legfontosabb kihagyás a Ritz szálló
különterme, ahol a leszámolás
történik a
gengszterfőnökkel, vagyis épp a hatalmas tortajelenet
maradt el, amikor
széttörve a torta falait,
legéppuskázzák a bandavezért. Ez itt a
mosdóban
zajlik le, és itt is csak tévedésképpen,
ugyanis a banditák épp a két szökevény
zenészt akarják lepuffantani, csak a főnököt
találják el.
Fura
szituáció áll elő azzal, hogy az 1959-es film
(pláne, hogy a 20-as években
játszódik a történet) még
evidenciának veszi, hogy férfi nem köthet
házasságot
férfival, férfi csak nőnek udvarolhat, szó sem
esik a másságról,
homoszexualitásról,
meleg házasságról. Ezt természetesen a
színpadi változat is evidenciának
tekinti, pedig nagyot változott a világ, közben
manapság már természetes
velejárója életünknek, hogy két
férfi házasodik, transzvesztita, a hasonló
neműeket szereti, vagyis életünk
részévé vált az, ami 1959-ben legfeljebb
titokban zajlódhatott, filmet nem készítettek
róla, csak a heteroszexes
kapcsolatok kerülhettek nyilvánosság elé.
Elhangzik a musical végén a
klasszikussá vált mondás is: „senki nem
lehet tökéletes”, ezt Jerry (Daphne)
mondja milliomos udvarlójának, Osgoodnak, amikor felfedi
előtte férfi voltát.
A musicalt Méhes László
rendezte, gondosan ügyelt a pontosságra, a jelenetek
összehangoltságára, gyors váltásokra.
Egy ilyen – átöltözésre épülő
– pörgős
vígjátékban a siker titka a pontosság, ha
lekésnek egy belépésről, oda a poén.
A táncszámok beillesztése is jól
időzített (koreográfus: Kispál
Anita), a
gengszterek sztepptánca külön szaktudást
igényelt (szteppkoreográfus: Gyulai
Júlia), de illik a mű egészéhez, a
néző azonnal felkapja a fejét, mikor
meghallja a szteppcipők kopogását.
Az
előadás
értékét, teljesítményét
végül is a színészi, táncosi,
énekesi teljesítmény
alkotja. A két zenész, Joe (Josephine) és Jerry
(Daphne) alakítói (Csőre
Gábor
m.v. és Pavletits Béla)
kedvükre mókáznak nőimitátor voltukban,
míg férfiként
keményen harcolnak, rivalizálnak. Csőre Gábor
talán túl markáns férfivonásokkal
rendelkezik, nehéz nőként elfogadni. Pavletits
csupán magasságával tűnik ki a
női zenekarból, puha kalácsképe kifejezetten
nőies. Virág szerepét kettős
szereposztásban játsszák, mi Andrádi Zsanettel
láttuk, kicsit hasonlít Monroe-hoz,
legalább is az illúzió megvan. Sweet Sue-t, a
zenekar főnöknőjét Udvarias
Anna
alakítja, kissé hálátlan szerepét
még haragosabbra és igen morcra vette. Az
epizódszerepek közül Horváth
Illés (Bienstock) volt jelentős alakítás,
félig
német, félig akcentusos beszédére
muszáj volt odafigyelni. További szereplők
voltak Gazdag Tibor (Osgood),
Tóth Sándor
(Spats gengszter), Szatmári
Attila
(Dude gengszter), Bardon Ivett,
Bertus Patrícia, Koncz Eszter, Reil Evelin,
Szűcs Krisztina, Vajai Flóra, Wégner Judit (a női
zenekar tagjai), Ágoston
Péter (állásközvetítő).
A
pillanatok alatt átalakuló díszletek tervezője
Rózsa István, vetített
háttérképben látjuk a chicagói
utcát, a Ritz szállót és a
pályaudvart,
szellemes a vonat hálófülkéjének
megoldása, a jacht stilizált belső
kiképzése,
a tűzoltólétrák elhelyezése. Horváth Kata jelmezei
közül szinte csak a két
főszereplő ruháira figyelünk, utazó ruhájuk
kirívóan régimódi, direkt esetlenül
áll rajtuk. Minden más jelmez átlagos. Az
előadásban közreműködik a Coincidence
társulat, Imely Xénia, a Madách Musical
Táncművészeti Iskola és
Szakközépiskola
növendékei, a Pesti Magyar Színiakadémia
növendékei.
16
tagú élő zenekar működik közre, zenei
munkatárs: Gebora György,
zenei vezető: Fekete Mari.
A
színház
a széles közönség felé tárta
kapuit a 2015/16-os évad kezdetétől, ennek volt
állomása A muzsika
hangja, és most a Sugar
/Van a ki forrón szereti musicalek
bemutatása. A szándék megvalósulni
látszik.
Budapest,
2016. február 29.
Bemutatók: 2016.
február 26. és február 27.
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣
