Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

ISTENÍTÉLET (A SALEMI BOSZORKÁNYOK)

Vígszínház

A színház legfőbb célja elérni a közönséget, ezt a küldetést nézőbarát ötleteivel jól oldotta meg a Vígszínház. Honlapjukon kívül ugyanis ott vannak a legnépszerűbb közösségi hálón, de újdonságként már mobil applikáción keresztül is rájuk csatlakozhatunk. Elég csak egy okos eszköz, és máris ott lehetnek velünk. Jelmondatuknak pedig választhatnák A nézőkért mindent!, de nem megosztó jelleggel. Gondolom így, a náluk látott előadások alapján. A közelség erősítése még az új bemutatókhoz csatolt videó előzetesben is megnyilvánul. Kellenek az ilyen kezdeményezések, hiszen a mozi világával csak így lehet felvenni a versenyt. Ilyen kedvcsináló kisfilmet kapott az Istenítélet is, ami éppen annyira lett figyelemfelkeltő, hogy még nem lövi le a poént.

Arthur Miller 1953-ban írt drámája nálunk A salemi boszorkányok néven terjedt el, de a Vígszínház gondolt egy merészet, és Istenítélet címmel kezdte el játszani. Az író azért fogott bele a salemi boszorkányperek megírásába, mert őt magát is üldözték az ötvenes években. Az volt ellene a vád, hogy kommunista gyűlésekre járt. Ez a meghurcoltatás nagyon mélyen érintette, nem hagyhatta szó nélkül, hanem kiírta magából. Egy olyan témát választva, amiben jól szemléltethette, hogy az ember mivé válhat a környezete hatására. A valós eseményeken alapuló történet szereplőinél megtartotta az eredeti neveket. Néhány dolgot a szöveg érdekében azért megváltoztatott. Például az üldöztetéseket kirobbantó lányok a valóságban 9 és 12 évesek voltak, de a Miller-drámában már felnőtt, szerelemre éhes nőkkel találkozhatunk. A Proctor házaspárnál pedig szó sem volt paráznaságról, ők csak azért kerültek a vádlottak padjára, mert kiálltak társaikért.

Ezt a nyersanyagot formálta egészen újjá Mohácsi János rendező, alapjában véve egy egyedi, megrázó előadást lerakva az asztalra. Egy olyan munkát, amit nyugodtan lehetne hirdetni az amerikai újságokban szokásos szalagcímekkel. Lefedné a sztorit a kíméletlen, bosszúra éhes, zsarnoki, kínzó, igazságtalan, korrupt stb. hangzatos szavak használata. A hatásvadászat ott van a szórakoztatóipar jelentős részében, miért ne kerülhetne be egy megrendítő előadásba? Bekerült. A rendező ugyanis képes volt gondolkodásra sarkallni nézőit. Elhelyezte azokat a kódokat, amikre a fogékony fiatalabb néző oda fog figyelni. A dialógusok átirata mai beszédünkre, de úgy, hogy közben megmaradt az eredeti mondanivaló, humort is beleszőve a mondatokba. Ott volt még az érzelmek hullámzása, ami nemcsak a színészeknél, hanem a nézőtéren is jelen volt. A nyilvánvaló igazságtalanság olyan fókuszba helyezése, amit épeszű ember nem tűr el, még akkor sem, ha csak játékról van szó, ő pedig nézőként részese a nagy egésznek. Ez a nagyon kifejező közlés megtalálja értő közönségét. Központban azzal a vággyal, ami a fiatalokat nagyon mozgatja. Újat kapni, amivel azonosulni tud, és érezni, hogy neki szól. Az ő gondolatait akarja formálni, úgy nagyít, hogy nem esik túlzásokba. Az évszázadokkal korábbi élethelyzetet úgy tálalja, hogy közel is hozza, de éppen ennyire el is idegeníti. Az idegek harcát kegyetlenül elhúzza, néhol lassabb, máskor kicsit gyorsabb tempóra véve a kibontást. A kezdés utáni pillanatok abba az irányba haladtak, hogy elég gyorsan ki fog derülni, ki a hunyó, kinek és milyen érdekei állnak a háttérben. Mohácsi rendezése jól vezette a nézőket, hiszen nem egy alkalommal azt hittük, hogy most végre az igazság győzedelmeskedni fog, de ahogy haladtunk előre, rá kellett jönnünk, hogy ez egy olyan korszak volt, ahol az igazság szóból egy idő után elmaradt az i betű. Néha szélcsend idején egyből jött egy fordulat, ezzel is újabb hullámokat gerjesztve, és minden az ellenkezőjére fordult. Ez a kiszámíthatatlanság volt annyira hangsúlyozva, hogy az előadás nem laposodott el, nem vesztette el erejét. Sportnyelven szólva a meccs végig nyitott maradt, pedig két olyan fél küzdött egymással, akiknél egyiknek sem szurkoltunk, de ha mégis választani kellene, akkor a gyengébb mellett raknánk le a voksunkat. Egyből felmerül a kérdés, hogy ki a gyengébb? Az, aki engedelmeskedik a hatalomnak? Esetleg az, aki saját csigaházában húzza ki az időt egy jobb világ megérkezéséig? Esetleg az, aki a végletekig küzd a saját igazáért, amikor az uralkodó nézet ellentétes az övével? Talán az a gyengébb, aki saját és családja megmentése miatt bármilyen aljasságban partner? Ebben a küzdelemben nincs jó vagy rossz, itt csak áldozatok vannak. Egy megbolondult világ kegyetlenül átvert tagjai, akik saját épségük érdekében lepaktálnak akár az ördöggel is. Vélt vagy valós sérelmeik alapján ártó szándékkal tesznek tönkre emberi életeket. Ebben a kifordult világban még az állítólagos jó oldalon állók sem tudják saját igazukat megvédeni. Az igazságszolgáltatás kénye-kedve szerint játszadozik ezekkel a nyomorultakkal, akik arra sem képesek, hogy megfelelően képviseljék saját érdekeiket. Mohácsi János így képzeli a boszorkányüldözéseket. A szereplőket nem öltözteti korhű ruhába, de így is jól visszaadta a puritán közeget. A színészek ruházatuk alapján inkább jöttek egy jövőbeli underground világból, mint háromszáz évvel korábbról. A harminc felnőtt színészt és egy gyerekszereplőt felvonultató előadás legjobbja John Proctor szerepében Stohl András volt. Úgy vált fokozatosan az előadás főszereplőjévé, hogy kezdeti feltűnése alapján nem volt ez ennyire egyértelmű. Játéka akkor csúcsosodott ki, amikor fáklyával a kezében majdhogynem sírt, vöröslő arccal követelte, hogy megtarthassa a nevét. Ekkor már éreztük, hogy kiráz a hideg bennünket. Őt követte a kétszínűség nagykövete címre is esélyes Parris tiszteletes, akit Hegedűs D. Géza keltett életre. Nyájaskodó figuráját összetéveszthetetlenné formálta, stílusa miatt megérdemelt volna legalább egy pofont ellensége valamelyikétől. Az előadás bővelkedett még kitűnő alakításokban Fesztbaum Béla, Hevér Gábor, Herczeg Adrienn, Péter Kata és Szilágyi Csenge által.

Összességében a világ nem sokat változott az elmúlt évszázadok alatt. Az emberiség sajnos még mindig nem jutott el arra a szintre, hogy a boszorkányperekhez hasonló eseményeket csak a múzeumok vitrinjéből ismerjük. Az üldöztetés szimbólumává váló dráma szomorú aktualitása a mindennapjainkban is jelen van. Az emberek még mindig próbálják meghúzni magukat, beolvadni a nagy egészbe, feltűnés nélkül létezni, nehogy okot adjanak mások áskálódására. Ez a mentalitás nemhogy eltűnne, egyre jobban terjed. Ezért üdvözlendő, hogy ennyire érvényes előadással emlékezett meg a Vígszínház Arthur Miller születésének 100. évfordulója alkalmából. Olyan színházélményt nyújtva, amit a néző nem felejt el egykönnyen. Erősítve azt az érzést, hogy ezekért a pillanatokért érdemes színházba járni.

Veszprém, 2016. január 19.


(Bemutató: 2015. december 19.)

Barta Magdolna

 

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©