A
színház legfőbb célja elérni a
közönséget, ezt a küldetést
nézőbarát ötleteivel
jól oldotta meg a Vígszínház. Honlapjukon
kívül ugyanis ott vannak a
legnépszerűbb közösségi hálón, de
újdonságként már mobil
applikáción keresztül
is rájuk csatlakozhatunk. Elég csak egy okos eszköz,
és máris ott lehetnek
velünk. Jelmondatuknak pedig választhatnák A
nézőkért mindent!, de nem megosztó jelleggel.
Gondolom így, a náluk látott előadások
alapján. A közelség erősítése
még az új bemutatókhoz csatolt videó
előzetesben
is megnyilvánul. Kellenek az ilyen
kezdeményezések, hiszen a mozi világával
csak így lehet felvenni a versenyt. Ilyen
kedvcsináló kisfilmet kapott az
Istenítélet
is, ami éppen annyira lett figyelemfelkeltő, hogy még nem
lövi le a
poént.
Arthur
Miller 1953-ban írt drámája nálunk A salemi boszorkányok
néven terjedt el, de a
Vígszínház gondolt egy merészet, és Istenítélet
címmel kezdte el játszani. Az
író azért fogott bele a salemi
boszorkányperek megírásába, mert őt
magát is
üldözték az ötvenes években. Az volt
ellene a vád, hogy kommunista gyűlésekre
járt. Ez a meghurcoltatás nagyon mélyen
érintette, nem hagyhatta szó nélkül,
hanem kiírta magából. Egy olyan
témát választva, amiben jól
szemléltethette,
hogy az ember mivé válhat a környezete
hatására. A valós eseményeken
alapuló
történet szereplőinél megtartotta az eredeti
neveket. Néhány dolgot a szöveg
érdekében azért megváltoztatott.
Például az üldöztetéseket
kirobbantó lányok a
valóságban 9 és 12 évesek voltak, de a
Miller-drámában már felnőtt, szerelemre
éhes nőkkel találkozhatunk. A Proctor
házaspárnál pedig szó sem volt
paráznaságról, ők csak azért kerültek
a vádlottak padjára, mert kiálltak
társaikért.
Ezt
a nyersanyagot formálta egészen újjá Mohácsi János
rendező, alapjában véve egy
egyedi, megrázó előadást lerakva az asztalra. Egy
olyan munkát, amit nyugodtan
lehetne hirdetni az amerikai újságokban szokásos
szalagcímekkel. Lefedné a
sztorit a kíméletlen, bosszúra éhes,
zsarnoki, kínzó, igazságtalan, korrupt
stb. hangzatos szavak használata. A hatásvadászat
ott van a szórakoztatóipar
jelentős részében, miért ne kerülhetne be egy
megrendítő előadásba? Bekerült. A
rendező ugyanis képes volt gondolkodásra sarkallni
nézőit. Elhelyezte azokat a
kódokat, amikre a fogékony fiatalabb néző oda fog
figyelni. A dialógusok átirata
mai beszédünkre, de úgy, hogy közben megmaradt
az eredeti mondanivaló, humort
is beleszőve a mondatokba. Ott volt még az érzelmek
hullámzása, ami nemcsak a
színészeknél, hanem a nézőtéren is
jelen volt. A nyilvánvaló igazságtalanság
olyan fókuszba helyezése, amit épeszű ember nem
tűr el, még akkor sem, ha csak
játékról van szó, ő pedig
nézőként részese a nagy egésznek. Ez a
nagyon
kifejező közlés megtalálja értő
közönségét. Központban azzal a
vággyal, ami a
fiatalokat nagyon mozgatja. Újat kapni, amivel azonosulni tud,
és érezni, hogy
neki szól. Az ő gondolatait akarja formálni, úgy
nagyít, hogy nem esik
túlzásokba. Az évszázadokkal korábbi
élethelyzetet úgy tálalja, hogy közel is
hozza, de éppen ennyire el is idegeníti. Az idegek
harcát kegyetlenül elhúzza,
néhol lassabb, máskor kicsit gyorsabb tempóra
véve a kibontást. A kezdés utáni
pillanatok abba az irányba haladtak, hogy elég gyorsan ki
fog derülni, ki
a hunyó, kinek és milyen érdekei állnak a
háttérben. Mohácsi rendezése jól
vezette a nézőket, hiszen nem egy alkalommal azt hittük,
hogy most végre az
igazság győzedelmeskedni fog, de ahogy haladtunk előre,
rá kellett jönnünk,
hogy ez egy olyan korszak volt, ahol az igazság
szóból egy idő után elmaradt az
i betű. Néha szélcsend idején egyből jött egy
fordulat, ezzel is újabb
hullámokat gerjesztve, és minden az ellenkezőjére
fordult. Ez a
kiszámíthatatlanság volt annyira
hangsúlyozva, hogy az előadás nem laposodott
el, nem vesztette el erejét. Sportnyelven szólva a meccs
végig nyitott maradt,
pedig két olyan fél küzdött egymással,
akiknél egyiknek sem szurkoltunk, de ha
mégis választani kellene, akkor a gyengébb mellett
raknánk le a voksunkat.
Egyből felmerül a kérdés, hogy ki a gyengébb?
Az, aki engedelmeskedik a
hatalomnak? Esetleg az, aki saját csigaházában
húzza ki az időt egy jobb világ
megérkezéséig? Esetleg az, aki a végletekig
küzd a saját igazáért, amikor az
uralkodó nézet ellentétes az övével?
Talán az a gyengébb, aki saját és
családja
megmentése miatt bármilyen aljasságban partner?
Ebben a küzdelemben nincs jó
vagy rossz, itt csak áldozatok vannak. Egy megbolondult
világ kegyetlenül
átvert tagjai, akik saját épségük
érdekében lepaktálnak akár az
ördöggel is.
Vélt vagy valós sérelmeik alapján
ártó szándékkal tesznek tönkre emberi
életeket. Ebben a kifordult világban még az
állítólagos jó oldalon állók
sem
tudják saját igazukat megvédeni. Az
igazságszolgáltatás kénye-kedve szerint
játszadozik ezekkel a nyomorultakkal, akik arra sem
képesek, hogy megfelelően
képviseljék saját érdekeiket.
Mohácsi János így képzeli a
boszorkányüldözéseket. A szereplőket nem
öltözteti korhű ruhába, de így is jól
visszaadta a puritán közeget. A színészek
ruházatuk alapján inkább jöttek egy
jövőbeli underground világból, mint
háromszáz évvel korábbról. A harminc
felnőtt színészt és egy gyerekszereplőt
felvonultató előadás legjobbja John
Proctor szerepében Stohl
András volt. Úgy vált fokozatosan az
előadás
főszereplőjévé, hogy kezdeti feltűnése
alapján nem volt ez ennyire egyértelmű.
Játéka akkor csúcsosodott ki, amikor
fáklyával a kezében majdhogynem sírt,
vöröslő arccal követelte, hogy megtarthassa a
nevét. Ekkor már éreztük, hogy
kiráz a hideg bennünket. Őt követte a
kétszínűség nagykövete címre is
esélyes
Parris tiszteletes, akit Hegedűs D.
Géza keltett életre. Nyájaskodó
figuráját
összetéveszthetetlenné formálta,
stílusa miatt megérdemelt volna legalább egy
pofont ellensége valamelyikétől. Az előadás bővelkedett
még kitűnő
alakításokban Fesztbaum
Béla, Hevér Gábor, Herczeg Adrienn, Péter
Kata és
Szilágyi Csenge által.
Összességében
a világ nem sokat változott az elmúlt
évszázadok alatt. Az emberiség sajnos még
mindig nem jutott el arra a szintre, hogy a boszorkányperekhez
hasonló
eseményeket csak a múzeumok vitrinjéből
ismerjük. Az üldöztetés
szimbólumává
váló dráma szomorú aktualitása a
mindennapjainkban is jelen van. Az emberek még
mindig próbálják meghúzni magukat,
beolvadni a nagy egészbe, feltűnés nélkül
létezni, nehogy okot adjanak mások
áskálódására. Ez a mentalitás
nemhogy
eltűnne, egyre jobban terjed. Ezért üdvözlendő, hogy
ennyire érvényes
előadással emlékezett meg a
Vígszínház Arthur Miller
születésének 100. évfordulója
alkalmából. Olyan
színházélményt nyújtva, amit a
néző nem felejt el egykönnyen.
Erősítve azt az érzést, hogy ezekért a
pillanatokért érdemes színházba
járni.
Veszprém,
2016. január 19.
(Bemutató: 2015. december
19.)
Barta
Magdolna
♣
♣
♣