Láthattuk a Nemzeti Színházban, 2016.
január 17-én este a
Kaszás Attila Teremben
Vidéki ír kocsma. Persze, a darab
szerzője is ír: Conor
McPherson. A kocsma valóban ír, kicsi, intim terű,
hangulatos az ácsolt
félköríves fagerendákkal, pulttal, kör
alakú fapadlóval, előtérben tűz ég (a
darab alcíme: „történetek a tűz
körül”, nem véletlenül, hiszen a tűznek
önmagában mágikus hatása van), a tűz mellett
egyetlen fotel. Itt feltehetően
nem szokott kocsmai verekedés zajlani, sőt.
Hátrébb székek, asztalok egymáson.
Ahogy belép az idősebb férfi, mint
megtudjuk, Jack (Szarvas
József), jól
érezhető-látható, mennyire otthonos itt.
Kiszolgálja magát,
leteszi a pénzt, konstatálja, hogy a szokott
sörcsapból nem folyik semmi, sörösüveget
bont.
Kint fát hasogatnak, aztán
megjelenik egy fiatalember,
leborul a kosárból a hasított fa, felveszi –
ő itt a tulajdonos, Brendan
(Váncsa Gábor), aki itt is lakik, a
kocsmával egybeépült lakásban.
Beszélgetni
kezdenek, mint ahogy minden este beszélgetnek, mindent tudnak
egymásról,
félszavak, félmondatok, „Ja”-k, nagy csendek.
Lehetnének barátok is, de
valahogy nem azok. Csak akik szoktak beszélgetni
erről-arról, hogy elteljen az
este, és közben iszogatnak. Hol sört, hol
„gyorsítót”. Szó kerül Jimről,
akivel
aznap Jack találkozott. Aztán megjelenik ez a Jim is (Kalmár Tamás), egy
még
csendesebb férfi. Olykor azért viccelődnek saját
pici történeteikkel, amik
számukra az élet. Nem is akarnak elmenni a
faluból, nem vágynak a városba, Dublinba sem,
földjük-vagyonuk
van itt, nem számítanak szegény embereknek –
már ami az anyagiakat illeti, kivéve Jimet.
Valamiért itt töltik az estéiket ősztől tavaszig,
mert nyáron a német kempingezők
megszállják a kocsmát. Olyankor Jackék nem
jönnek, a németek hozzák a pénzt, a
tulajdonos pedig unatkozik. De most nem. Csak éppen nagy
szünetekkel, lassan
folydogál a szó. Várnak, mert harmadik
társuk (Brendan nem velük nőtt fel),
Finbar (Sarkadi Kiss János),
akinek vendéglője van a városban és
találkozott
Jackkel, nem csak hogy jön este, de hoz is magával valakit.
Egy nőt, egy fiatal nőt,
aki ideköltözött. Ez már önmagában is
szenzáció: ide, az Isten háta mögé
Dublinból, egyedül?
Megjönnek, a kiöltözött
öltönyös férfi harsány, nagy
elánnal
patronálja a hallgatag, kedves, vékony nőt, Valerie-t (Mészáros Sára),
aki az ő házát vette meg. A nő
érdeklődő, de nem szól, kínos csönd
után sör és „gyorsító”, a
nőnek bor – a
lakásból hozza ki Brendan szolgálatkészen,
a pultban nincsen bor, ők azt nem
isszák – és lassanként megered a
férfiak nyelve. Messziről indul a szó: ír
tájék lévén, tündérekről.
Azután rémtörténet következik, több
rémtörténet,
plasztikusan, körülményesen, jól
körülírva, hangsúlyos minden szó. A nő
azonban
nem rémüldözik, kíváncsi és
hallgatag. Megnézegeti a fényképeket a falon, az
egyik a korábban épült gát
felavatásakor készült, a múltjukból is
elkapunk
egy-egy szót, félmondatot. Mintha a gát sokkal
inkább őbennük lenne, nem pedig kívül,
mellettük.
Várjuk, hogy a férfiak
megnyíljanak. És szép lassan, a maga
sodrásában ez is bekövetkezik. Számunkra
talán nem nagy történetek, számukra
azonban azok. Az egyetlen addigi életük, itt, a
világ végén, egymásra utalva,
elfojtott érzéseikkel. Hiszen ezek a férfiak mind
egyedül vannak, kivéve a nős
Finbart, aki egyre segíti ezt a nőt. Nem az látszik, hogy
igazán „akarna tőle
valamit”, csak úgy. Valerie megbízik benne,
úgy látjuk, okkal-joggal. De bízik
a többi férfiban is, meghallgatja őket a maga
csendességében. Alig szól. Van,
akiről akkor derül ki az igazi történet, amikor
végül elment, és a többiek
elmesélik, mint Jimről, aki az idős és beteg
anyjával él kettesben, elzártan a
világtól. Besegít Jacknak az autószerelő
műhelyében, holnap is találkoznak
majd, folyik tovább csendes élete.
Brendan kiszolgál, sört és
gyorsítót, hümmög
„ír”-ül („Ja”),
ahogy mondják, „elvan”. Még itt van mindenki,
és egyszer csak Valerie kezdi el
mondani saját történetét. Tele
érzelemmel – hiszen nő! – részletesen
és
kifejezően, egyre inkább érezzük, hogy ez csak
tragédiába torkollhat – igen,
kislányát
veszítette el egy véletlen balesetben, ő sem tehet
róla – de az élete
kettétört. A férfiak nem is tudnak erre mit mondani,
hiszen ez felülír minden
tündérmesét és „horror”
történetet. Ráadásul megjelenik Valerie
történetében is
a tündér-motívum – hiszen
ezért mondta el! – és a városiak nem
hitték el
neki a telefonhangot, halott kislánya hangját. De most
itt ezek a férfiak talán
elhiszik.
És ekkor Jack is megnyílik. Nem,
nincs horror, nincs
tényleges gyász. Csak éppen gyász az
egész élete az után a három év
után,
amikor nem ment szerelme után a városba, hagyta, hogy
elveszítse, a lány
férjhez ment, ő is elment az esküvőre, de megtört
benne valami, a jelek szerint
– azóta sem találja magát. Csak ez az egy
története van, szerelem nélkül, vagy
inkább egyetlen szerelmével. Ezért tölti
estéit itt, a kocsmában, a nappalok még
csak elmennek, az estéi üresek. És nem is
szándékozik változtatni, vagy talán nem
is tud. Fogadkozik, hogy Brendant nem hagyja, hogy az ő sorsára
jusson – ám nem
sok jel mutatkozik a változásra… Már csak
hárman vannak, Finbar is elment már.
Aztán ők is elindulnak Brendan kocsijával… csak a
tűz ég tovább. Hogy a gát
bennük felszakadt-e, vagy legalább meggyengült,
azt nem tudjuk meg,
hiszen ahhoz sok idő kell. Valami azonban történhetett
bennük már előbb is,
hiszen megígérték, nyáron sem
hagyják magára Brendant a németekkel. És
–
legalább egy időre biztosan – a szomorú nő is itt
marad, akire már nem tudnak
úgy nézni, mint egy meghódítandó
csinos nőre szokás. Hiszen már ő is
közéjük
tartozik.
Rendezte: Bérczes László.
Fordította: Upor
László.
Díszlettervező: Cziegler
Balázs, jelmeztervező: Cselényi
Nóra, dramaturg: Kiss
Mónika.
Természetesen szünet
nélkül játsszák.
Budapest,
2016. január 18.
Bemutató:
Kaposvár, 2015. október 2.
Györgypál Katalin
♣
♣
♣
