Tíz
év
alatt hat gyerek született ebben a Mikó Csaba által
bemutatott apátlan
családban, a színre került család azonban
csonka lett, sem a Josa nevű gyereket
nem szerepelteti (beteg, akit ápolni kell), sem apát, aki
mindig dolgozik, csak
beszélnek róla. Apa állandó látens
szereplője a darabnak, hisz tudjuk, hol van,
mit csinál, hogy megy tönkre, betegszik és hal meg,
de hát az ő hiányáról szól
Mikó színdarabja, persze, hogy nem szerepel. A
színdarab 2013-ban az Évad
Legjobb Magyar Drámája díjat nyerte el. Műfaja:
családtörténet hét képben. A
negyedik kép után tart a színház
szünetet.
A
nevenincs család egy gödöllői
négyszobás, kertes házban él. A gyerekek
1977 és
1987 között születtek, mi azt a folyamatot
látjuk, amíg belenőnek az új,
rendszerváltó korszakba, majd felnőttként hogyan
boldogulnak. A színdarab nem
nevezhető sem realistának, sem abszurdnak, leginkább
nyelvi szerkezetében hoz
újat, a szereplők hol egymáshoz, hol saját
magukhoz beszélnek, időnként
kommentálják, hogy mi történik a
színen lévő másik szereplővel, sőt egyes
szám
harmadik személyben beszélnek mellettük
álló szereplőről. Gyors replikák,
szitokszavak, trágár kiszólások
követik egymást, testvérek civakodása,
anyjukkal való konfliktusok megszakítatlan sorozata
zajlik, nem világos
időnként, ki kivel milyen viszonyban van. Ez főként a
Doda és Laci közti
kapcsolatban lenne érdekes, mert felsejlik egy vérfertőző
viszony köztük,
másrészt az Anya félrelépése az
orosz katonával (ebből született talán a Josa
nevű beteg fiú, aki tizenévesen meghal), valahogy nem
életszerű. Már
megszokhattuk, hogy kortárs színdarabokban nem
értünk meg mindent első (vagy
sokadik) hallásra, esetleg később sem. Mindenesetre az Apátlanok elsősorban a
család széthullásáról szól,
pedig a család fontosságát mottóként
idézik a
szereplők, miért fontos, de a sokszori ismétlés
sejteti, hogy ez már irónia.
Másfelől szól a rendszerváltásról,
ami felszabadította az egyéneket különböző
nyomások alól, de az emberek nem tudtak mit kezdeni ezzel
a szabadsággal, nem
lett jobb az életük, sőt, esetenként kifejezetten
rosszabb lett. És mi lesz az
apátlan családból a 2000-es évek
utánra? Tomi, a három gyerekes családapa
elválik, fiatal nők után koslat szenvedélyesen,
Dodától a férje válik el, mert
nem lehet gyereke, ráadásul művész helyett
pénztáros lesz egy boltban. Laci
börtönbe kerül gyanús üzelmei miatt, Feszter
leszbikus lesz és szerencsétlen
magányos lény, Apa kórházban tölt
éveket, mielőtt meghal, Anya meghasonlik
önmagával, gyerekei nem akarnak vele élni. Simon, a
legkisebb fiú boldogul,
legalább is halad a maga által kitűzött cél
felé.
Gáspár
Ildikó rendezése híven követi az
író – nem problémamentes –
elképzelését, amely
szólhat általában is arról, hogyan
csalódnak a gyerekek a szülőkben, a szülők
bennük, és mindenki hogyan csalódik saját
reményeiben, terveiben, ideáljaiban,
élettársában, testvérében és
mindenben. Mindehhez még hozzájön a
rendszerváltás
és az orosz megszállás pikantériája,
a díszlet nélküli színpad némi
háttérrel.
A háttér ugyanis egy lakás rajza
felkasírozva deszkára, az elektromos
szerkezetek színes lámpával égnek,
és működnek időnkénti használatukkor
(díszlet: Boros Lőrinc).
Az első három gyerek születését
csomagolópapír sávok
átlyukasztásával oldották meg
eléggé szellemes módon, a padon
kúszás pedig a
szülőcsatornát imitálta. Néhány
jelenet mozgalmas tartalmat kínál, így a
disznóölés jellegzetes részletei, Laci
és Tomi összeverekedése, amire Simon
felgyújtja Laci motorját, és persze Doda
esküvője menyasszonyi ruhában (jelmez: Izsák Lili).
Apa
szerepe kulcsfontosságú, hiszen meg sem jelenik, az ő
hiányáról szól a színdarab.
De mégis jelen van, rá hivatkoznak, őt idézik,
szidják vagy elismerik. Anya
vele viaskodik, hol rendes ember képét vetíti a
gyerekek felé, hol rájön, sosem
szerette a férjét középszerűsége
miatt. Apa szavai csak idézőjelben kapnak
értelmet, amikor azt halljuk, hogy „Van jövő! Van
szabadság! Csak akarnunk kell
és elérhetünk bármit! Te már
bármi lehetsz, fiam”- ezt azért nem vehetjük
komolyan. Nem is vesszük. Vegyes érzelmekkel,
megoldás nélkül, lezáratlanul ér
véget Mikó díjnyertes színdarabja,
ennél többet mi sem várhatunk
nézőként.
Értelmileg, sőt érzelmileg is összezavarhat sokakat.
Az
összesen hat szereplő viseli az egész játék
összes terhét. Kerekes
Éva (Anya)
mosolygósra veszi a hatgyerekes lestrapált
figurát, és végig szép, fiatalos,
szexis Anya marad, mintegy illusztrációként is
ellentmondásosan hat saját
szövege mellett. Nagy Zsolt
(Tomi) jól játszott egy akarnok legidősebb
testvért, aki Apát helyettesíti, később
testvérei szemére hányja, hogy ő
tartotta el őket keresetéből. Tenki
Réka m.v. (Doda) játssza a szebbik lányt,
aki kívánatos, és nőiségéből akar
fegyvert kovácsolni, majd fokozatosan lejjebb
adja, rájön, hogy elhibázta az életét.
Nehéz szerep. Polgár
Csaba (Laci) a
középső fiú, túl hangos, túl
nagyképű, nem tudjuk igazi hajlamait, talányos
marad végig. Takács
Nóra Diána (Feszter) az elnyomott kisebb
lány szerepében
állandóan bizonyítási kényszer alatt
áll, meg akarja mutatni, ő is produkál
valami komolyat, ha már nem nőies, és nem kell egy
férfinak sem. Patkós
Márton
e.h. Simont, a legkisebb fiút alakítja
ígéretesen.
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara, szcenikus: Krisztiányi István,
videótervező: Szöllősi
Géza és Bánki
Ákos,
fénytervező: Kehl Richárd. Zene: Kákonyi Árpád,
ezúttal régi
tv-műsorok szignáljait is segítségül vette az
aláfestéshez.
Budapest,
2016. január 17.
Bemutató:
2016. január 15.
Megjelent
a Kláris 16/5.
számában
Földesdy
Gabriella
♣
♣
♣
