SZÍNHÁZ

MA ESTE MEGBUKUNK

Centrál Színház

A Centrál Színház és a Goes Rights Ltd. bemutatja a Mischief Theatre produkcióját

 

Ehhez hasonló darabot még nem láttam. A darab születése is különös, erre később visszatérek.

Nagyon sok bohózatot, vígjátékot játszanak a különböző színházakban kisebb-nagyobb sikerrel. Ezek közül is többet láttam, visszaemlékszem ragyogó vígjátékokra vagy zseniális színészek remek szereplésére egy kevéssé jelentős vígjátékban, amely az ő munkájukkal megmaradt az emlékezetemben. A legtöbbjük helyzetkomikumokra, szójátékokra, kiszólásokra épít. Ez rendben is van mindaddig, amíg az ember nem lát egy olyan darabot, ahol a helyzetkomikumok végső határára épít a darab, a szójátékok pedig szükségszerűen hangzanak el, vagyis olyan a helyzet, hogy nem lehet mást mondani, mint ami szójátéknak fogható fel más előadások esetében.

A darab egy vidéki színjátszó csoport előadása. Megtudjuk a bevezetőből a színjátszók vezetőjétől, hogy a tagok nagyon lelkesek, sokat dolgoztak. Ez nem az első előadásuk, és itt most futó vagy ismert előadások felsorolása következik a rájuk vonatkozó szintén közismert bakikkal együtt. Megtudjuk azt is, hogy ennek a darabnak mindenki örült, mert jónak tartják, és a szereplők száma és a műszakiak felkészültsége is éppen megfelelő, így bíznak a sikerben. A vezető elmondja, hogy egy krimit fogunk látni, egy halott ember gyilkosát keresik egy kastélyban, ahol csak a családtagok vannak jelen.

Ahogy felmegy a függöny és az első szereplő megjelenik, nagy dübörgéssel leesik a kandalló párkánya. Kitör a nevetés a nézőtéren. Ez nem előzmények nélkül történik, ugyanis a nézők gyülekezésekor a színpadon a „stáb” már foglalkozik a párkánnyal, ami nem akar a helyén maradni, és végül egymást lökdösve és hangoskodva úgy döntenek, hogy ragasztószalaggal ragasztják a falra. Ez az epizód, így előkészítve és a kezdés pillanatában „durranva” megalapozza az egész előadás jellegét, hangulatát.

Két nagyon izgalmas dolgon nevettünk az előadás alatt, amelyek megfogalmazva egyáltalán nem viccesek. Az egyik, hogy jól képzett, tapasztalt szakmai tudással rendelkező és sok gyakorlatot megélt színészeknek kellett képzetlen, tehetségtelen szereplőket alakítani. Ez akkor valósítható csak meg, ha az erre kiválasztott színészek csínját-bínját ismerik a színjátszásnak, a színháznak. Képzeljük el ezt bármilyen más szakmában! Az ember egy-két mondatig, egy-két percig tud úgy viselkedni, hogy megtévessze a többieket, de ha ezt folyamatosan, órákon keresztül kell művelni, közben nevetségessé tenni saját szakmáját, kifejezetten fárasztó és idegesítő lehet. A kisvárosi amatőr színjátszó csapat minden tagja ismert a városban, az egyikük a benzinkutas, a másikuk a középiskolában tanár stb. Mindegyiknek a családtagjai és a barátai (sőt az ellenségei is) ott ülnek a közönség soraiban, ők adják a közönséget. A „színészek” nemcsak a szerepet adják elő, hanem magukat is. Ebből a szempontból volt zseniális Katona László alakítása, aki „titkon” még integetett is a rokonoknak egy-egy poénja után. A csapat vezetőjének (Janicsek Péter) az egyénisége is kiderült, egy ideges, zsarnokoskodó ember lehet. Három szerepet kellett alakítania „tehetségtelenségében”, egy nyomozót, a vezetésre alkalmatlan vezetőt, rendezőt, valamint az idegbetegséggel küszködő városlakót. Az amatőr csapaton belül sem békés az élet. Ez is kiderült Katona László egy-egy remek pillanatában, vagy a nők (Ágoston Katalin és Botos Éva) szinte iszapbirkózássá fajult kiszorítósdijából.

A másik fontos probléma, amin önfeledten hahotáztunk, a díszletek mozgása. Eddig nem találkoztunk olyan darabbal, ahol a díszleteké lett volna a főszerep. Maga a díszlet szó is azt jelenti, hogy csak díszíti az előadást, keretet ad. Fontos, de legjobb, ha észre sem vesszük, természetesnek tekintjük. Igaz, itthon is találkoztam már olyan előadással, ahol a díszletet megtapsolta a közönség (például a Denevér második felvonása), de ezzel a tetszésnyilvánítással vége is van a díszlet szereplésének. Ebben a darabban a díszlet főszerepet kapott. Minden megtörténik vele, ami csak lehetséges, leesik, elszakad, összedől, meggyullad, emberi kézzel helyettesítik, és az elképzelhetetlen, hogy a színen több esetben mindez egyszerre történik. Nagy kavarodás van a díszletek miatt, és ebben a díszlet viharban kell helyt állnia az amatőr színésznek, mindezt imitálnia az igazi színésznek. Nem csoda tehát, ha szegény nyomozó (vezető, idegbeteg) embertelen hangot ad ki magából, a nők veszekedésbe kezdenek, ha a hó „nem tudja eldönteni”, hogy kint hull a kertben vagy bent a szobában. Egy amatőr előadáson válik fontossá, hogy a bútorokat meg kell menteni, mert azokat valaki (lehet, hogy a színészek maguk) adták kölcsön az előadáshoz, így válik érthetővé, hogy miért kell végignéznünk, hogy az egyik szereplő (Schmied Zoltán) hogyan menti a díszlet szétesésében az asztalt, a fotelt, a virágot a megsemmisüléstől, hatalmas fizikai ügyességgel.

Nálunk nem annyira divat manapság az amatőr színjátszás, de szüleim még meséltek erről, és magam is láttam néhány amatőr előadást. (Édesapám Az ember tragédiájának előadásáról mesélt, ahol hasonló dolgok történtek meg, mint itt, én pedig a János vitézt láttam.) Például a Kisvárosi gyilkosságok TV-sorozatban lehet találkozni az amatőr színjátszás problémáival, mert a nyomozó lánya és barátai érintettek. Mint tudjuk, Angliában hagyományai vannak az amatőr színjátszásnak, és nem csoda, hogy a darabunk ott született.

A színlapról tudjuk, hogy az előadás elkészítésében nemcsak magyarok vettek részt. A rendező Mark Bell. Az eredeti díszlettervet, az eredeti világítási tervet és jelmeztervet használták.

Miközben nézzük az előadást, azt hihetjük, hogy minden véletlenül történik, de ez a hitünk szép csendben csökken, és egyre biztosabbak leszünk abban, hogy itt tervszerűen zajlanak ezek a zavaros események. Nem csak a díszletek körül kialakult zűrzavar, hanem a bakik, a színészek tévedései, esetlenségei a látszat ellenére, nem improvizáció szüleményei. Biztosak lehetünk abban, hogy minden előadáson ugyanígy zajlanak az események. A nagy improvizációs jelleg mögött pontos terv húzódik, nem bolondoznak a színészek, hanem megfeszített munkával precízen játsszák a kiosztott (elvállalt) szerepet.

A darab háromszerzős (Henry Lewis, Jonathan Sayer, Henry Shields, fordította: Baráthy György), és a produkció jelmezekkel, kellékekkel, díszletekkel, a fény effektusokkal együtt egy közösség produkciója, a londoni Mischief Theatre-é. A színházat 2008-ban alapították egy művészeti akadémia hallgatói vagy éppen végzős hallgatói. Együtt hozták létre ezt és még néhány hasonló darabot, amelyek meghódítottak már több országban sok nézőt. A darab szerzői a színház három művészeti vezetője.

Aki magát a színházat általában szereti, az nézze meg a darabot, sokat fog tanulni, jókat fog nevetni, és éjjel hazafelé menet elgondolkozik azon, hogy milyen jó, hogy más előadásokon minden a helyén van, milyen jó, hogy erről gondoskodik a pontos kellékes, az ügyes díszletes, és a színház teljes műszaki gárdája ott van munkájával láthatatlanul a háttérben.

Ja, bár teljesen lényegtelen, de az amatőr színművészeknek szóló forgatókönyvnek megfelelően megtalálták a gyilkost is a nagy zűrzavarban, a díszlet romjai között.

Játszanak még: Cserna Antal, Mészáros András és Rada Bálint.

Eredeti díszletterv: Nigel Hook. Az eredeti díszlettervet színpadra adaptálta: Barkovics Zoltán. Eredeti világítás: Ric Mountjoy.
Jelmeztervező: Roberto Surace. Mozgás: Dave Hearn. Eredeti zene és hang: Rob Falconer
Rendezőasszisztens és tolmács: Hajós Eszter.

Budapest, 2016. január 14.

Bemutató: 2015. szeptember 27.

Tóth Attiláné dr.

 

♣    ♣    ♣