Majd
negyven éve, hogy a „Vörös postakocsi”-t
bemutatta a Vígszínház. Léteznek Krúdy
által írt kevéssé népszerű
színdarabok is, ezeket elég ritkán
játsszák, közülük
„Az arany meg az asszony” című a legjobb, amiből
egyfelvonásos opera lett
(Kenessey Ernő), a „Zoltánka” pedig kicsit unalmasra
sikerült. Szóval a
rendezők inkább a prózai művekkel kacérkodnak,
mint most is. A szerző nevénél a
„Krúdy Gyula írásai nyomán”
címzetű szöveg szerepel, rendezte: Vidnyánszky
Attila, dramaturg: Verebes
Ernő. Tehát inkább a novellákból
álló, de regénnyé
nem szerveződő Szindbád
történetet adaptálják színpadra, ebben
látnak a
rendezők, dramaturgok fantáziát. Ez az eset most
még azzal bonyolódik, hogy ott
van az 1970-ben készült Huszárik féle
„Szindbád” film, ami a maga műfajában
tökéletes remekmű, ekként
felülmúlhatatlan, persze más a helyzet
színházi
produkcióként. Színpadi eszközök
segítségével kell élni, valami mást
felmutatni
Krúdy novella füzéréből, mint amit
Huszárik zseniálisan csinált.
Az a baj,
hogy nagy a várakozás bennünk, mindenáron
valami újszerűt, különlegeset akarunk
a színpadon látni, de a régi
élményhez is ragaszkodunk. A
nyitóképnél Szindbád
(Mátray László)
egy hajóvitorlával a kezében jelenik meg a
stilizált hajón,
jelezve, hogy utazik, ő az ezeregyéjszaka hajósa, de most
nem valóságosan,
hanem virtuálisan utazik saját lelkében,
folyamatosan önmagát akarja megtalálni,
ez az oka a nőkkel való találkozások
felidézésének. Eljutni a szakrális
térbe
azonban nem tud, lénye túlzottan földhöz
ragadt. A film remekül megoldotta
Szindbád halálát, amikor lesodorta az orgona
fújtatójáról, a szép halál
itt a
színpadon egyáltalán nem sikerül:
Szindbád nem képes meghalni, amikor már azt
hisszük, vége, ismét feltámad, s
tovább él. A rendezés valódi célja
épp ez:
élet s halál között tartani a főhőst.
Közben persze átviharzik az életén
százhét nő, akik mind imádták, és ő
is imádta mindet, ő mégsem Don Juan, aki
csak hódítani akart szüntelen, sosem
törődött szerelmeivel, csak a strigulákat
írta szolgája a regiszterbe. Szindbád folyamatos
kudarcokat él meg, nem minden
asszony hódol be neki (legalább nem azonnal), van, akinek
ő áll ellen. Sokan
szemére hányják viselt dolgait, van, aki
gondját viseli, és van, aki meghal
érte vagy miatta. A legtöbben megcsalják más
férfiakkal. Aki csal, azt mások is
csalják, mondhatnánk közhelyesen, de nem erről van
szó.
Vidnyánszky
Attila rendezése (dramaturg: Verebes Ernő) egy
Krúdynál is éteribb világot
teremtett, folyamatosan színpadon tartja az összes
szereplőt, percenként
előbukkan valaki a múltból, lejátszódik egy
jelenet vagy egy jelenés, Szindbád
valamelyik szerelme végigsuhan, elrebegi
vallomását, eltűnik, majd jönnek a
mellékszereplők, fogadós, kocsis, inas, pincér,
szállásadó, Morvainé, aki
Fánikára vigyáz Budán, ők kitöltik a
közbülső időt. A figurák alig
valóságosak,
néha Szindbád fiatalkori énje külön
alakban is szerepel, egymás mellett állnak
a színen, a fiatal játszik, az öregebb nézi.
Mindegyiknek legalább egy mondata
van egy epizódban. Az osztatlan színpadi tér
jól szolgálja a tartalmat, a
jelenetek álomszerűen járnak egyik
történetből a másikba, ezt szolgálja Olekszandr Biluzob
„S” alakú lépcsője, forgó
színpada és kortalan jelmezei,
ahol a hölgyek ki- s beszaladnak, néha
bújócskáznak a csupa ablak – csupa
ajtóból álló körépületben.
A virágárus leány leveti magát a harmadik
emeletről,
Fánika pedig gyufát iszik, úgy hal meg. De
meglátja Szindbád a cukrászné
medaillonjában saját fiatalkori arcképét,
hisz a medált ő ajándékozta
Amáliának
még húsz éve, amikor udvarolt neki. Saját
lánya áll előtte, akinek már
gyermekei vannak, de szégyell érdeklődni felőlük.
Galamb Irma, Bercsényiné
állandóan visszatérő régi szerelmek, ők
hódolatot, kézcsókot várnak, viszont
Majmunka, a varieték idősödő anyakirálynője,
fölülemelkedik a többieken, olyan,
mintha nem is szerelme, hanem anyja lenne a főhősnek, feltétel
nélkül szeret.
Majmunka hűtlen szerelmére vigyáz akkor is, amikor az
másnak csapja a szelet,
hozzá mindig vissza lehet térni büntetlenül,
csak ad, s nem kér semmit cserébe.
Az apró epizódokból ezúttal nem áll
össze cselekmény, a főhőst Mnémoszüné, a
múzsák anyja (Krúdynál nem szereplő
személy) hajszolja egyik nőtől a másikig,
lehet, hogy Szindbád egyenesen belé szerelmes, csak nem
tudja. Mindez nehezen
követhető, a nézőtől előzetes
felkészülést igényel, mitikus,
álomszerű,
hangulat, színfolt inkább, lezáratlan mesék
sorozata, a költői szöveg uralja a
látványt úgy, hogy a történés
szinte nem fontos.
Mátray
László (m.v.) Szindbádot vonzó
fiatalembernek láttatja, ami nem lenne baj, ha
el tudná hitetni velünk, hogy hatalmas út van
már mögötte, amit bejárt.
Fiatalsága mellett még ártatlan is, inkább
monogám típus, nehéz elhinni, hogy
csalfa és csalárd, vagy hűtlen, netán lump lenne.
Amit a filmben elhittünk
Latinovitsnak, neki kevésbé hisszük el. Vonzó
külseje, jó mozgása, szép beszéde
(az alámondott szöveg is az ő hangja) még
kevés a hagyományos Szindbád figura
teremtéséhez, itt és most a rendező
Szindbádjának azonban jól megfelel. Női
partnerei fifikásabbak. Nagy
Mari játssza az összes öregasszonyt,
fogadósnékat,
pöröl, kiabál, hadonászik, nagyszerű minden
mozdulata. Udvaros Dorottyának
sikerült
egy teljesen egyéni Majmunkát alakítani, semmiben
sem hasonlít Dayka Margitra,
sokkal fiatalosabb, gyöngyöző kacajai,
sóhajtásai emlékezetesek. Ahogy Szűcs
Nelli Galamb Irmája is telitalálat. Nagy-Kálózy Eszter
kiválóan és tökéletesen
alakítja Mnémoszünét, az emlékezet
istennőjét, ez talán a legnehezebb női
szerep, a semmiből kell létrehoznia. Tóth Auguszta
Bercsényinét, és másokat,
állandóan változó ruhákban, s
frizurával hozza elénk. A férfi
mellékszerepeket Szarvas
József, Reviczky
Gábor, Bodrogi Gyula, Mátyássy Bence, Tóth
László,
Varga József alakítják pajkos
kedvességgel. A többi szerepet egyetemi hallgatók
játsszák (Barta
Ágnes, Berettyán Sándor, Nagy Balázs, Nagy
Johanna, Vas Judit
Gigi). Sajnos nincs részletes szereposztás,
így a színészek mellé nem lehet a
szerepet hozzárendelni. A többi közreműködő
nevét sem tünteti fel a szórólap,
sőt a honlap szereposztása sem. Kár. Vidnyánszky
rendezése egy új Szindbádot
hozott létre, őt eddig nem ismertük, most
barátkozunk vele.
Budapest,
2015. december 28.
Földesdy
Gabriella
Megjelent
a Kláris 16/5.
számában
♣
♣
♣