Ha
lenne ízig-vérig 21. századi
játszóhely díj, akkor a
székesfehérvári Vörösmarty
Színház nyugodtan pályázhatna. Az
épület ugyanis jól ötvözi a régit
az újjal.
Külsejében a 19. századi eredeti tervezés
megmaradt, míg belső tere új
arculatot kapott. A bő tíz évvel ezelőtti
felújítási munkák
eredményeként egy
fiatalos színházat hoztak létre. A
bejárattal szemben egy kávézóba botlunk,
ahol ízléses fotelek, kis asztalok fogadják a
nézőt, de a zongora sem csak
díszítőelemként szolgál, hanem
például ott jártunkkor élőzenével
kedveskedtek a
látogatóknak. A falakra helyezett
hangulatvilágítást is jól
eltalálták.
Valahogy az összbenyomás nagyon egyedi lett. A
nagyszínpadhoz tartozó nézőtér
lépcsőzetes elrendezése pedig kényelmes
székekkel gazdagodott. Ez a mozi jelleg
még a nyolcadik sorból is közel hozta a
színészeket. A terem belseje
letisztult, kerüli a felesleges díszítést, de
a modern ajtók inkább egy
konferenciatermet juttatnak eszünkbe. Ezzel együtt is
eléri azt az otthonos hatást,
amit a színház saját honlapján
magáról hirdet. Friss bemutatójuk, a Balfácánt
vacsorára! című előadás volt, amit a
nagyteremben néztünk meg. Hálás darab a
Balfácán,
hiszen könnyen talál magának
közönséget. Az abszurd humorba hajló
vicces helyzetek minden korosztály számára
fogyaszthatóak. Talán ennek is
köszönhető, hogy a nézőtéren nemcsak az
idősebbek, hanem a fiatalabbak is
helyet foglaltak. Nagy szó ez, hisz manapság a
színház sokakat taszít, ahova ki
kell öltözni, nem a megszokott komfortérzetet adja,
ezért egyre többen érzik
úgy, megvannak nélküle. Éppen ezért
jó, hogy léteznek ilyen
közösségépítő
terek, mint a székesfehérvári
színház, ahol talán a távolmaradás
ellensúlyozására valami elindult.
A
Magas szőke férfi
felemás cipőben olyan klasszikus, amit talán
keveseknek kell
bemutatni. Szerzője Francis Veber,
aki a Balfácánt
is jegyzi. Az előadás
nálunk divatban van, egymás után azért
veszik elő a rendezők, mert jó
szereposztással a siker garantált. Talán
ezért is van keletje, meg azért is,
mert a színházvezetők annak a nézői
elvárásnak is kénytelenek megfelelni, hogy
a publikum kikapcsolódásra vágyik. Erre
tökéletes választás egy jó francia
bohózat. A Balfácánnal
pedig nehéz mellényúlni. A szövegkönyv
tele van
humorral, nem hiányoznak belőle a
félreértések, mindenki összevész
mindenkivel,
az előadás sértődésektől sem mentes, de a
végeredmény még így is teljes káoszt
ígér. A bohózatba csomagolt
történetmesélés mégsem csak ennyi,
hanem komoly
társadalmi bírálat is: a kettéosztott
közélet problémája, ahol komoly
szakadék
van a különböző társadalmi csoportok tagjai
között. Az egyik oldalon ott van
egy dúsgazdag könyvkiadó, Pierre (Nagy Péter), akinek mindene
megvan, amiről
mások csak álmodnak. Azt csinálja, amit szeretne,
csinos felesége (Christine –
Tóth Ildikó)
van, de mégsem tudja igazán élvezni az
életet. Kell neki valami
pótcselekvés, azt nem tudni, hogy ez lelki
megnyugvás-e, vagy ennyire
ingerszegény, ezt mindenki maga döntse el. Hívjuk
szimplán hobbinak, amit
barátaival csinál. Minden héten olyan
vacsorát szerveznek, amire csodabogarakat
hívnak meg, de csak azért, hogy a vendégen
jól kiröhöghessék magukat. Nem
vitás, fixa idea ez náluk. Kivagyisági
játék, ahol az nyer, aki nagyobb
balfácánt tud asztalhoz ültetni. Legújabb
jelöltje, Francois (Gáspár
Sándor),
aki egy hivatali alkalmazott, szabadidejében
gyufaszálakból építi fel a világ
nevezetességeit. Ő áll a másik oldalon, azon az
oldalon, ahol az emberek
reggeltől estig robotolnak, és ha van egy kis idejük, akkor
szívesen töltik
valami hobbitevékenységgel, amiben elvonulhatnak a
világ zajától. Nyilván az
újgazdag Pierre ezt a világot nem ismerheti. Akinek
minden az ölébe hullt,
annak csak megszületnie volt nehéz, és csak kineveti
különcnek titulált
társait. Furcsa találkozójuk tananyag lehetne a
„Hogyan beszéljünk el egymás
mellett?” című oktatáson.
Beszélgetésük mégsem volt egyenrangú,
inkább
hasonlított a rettegett főnök és a
félénk beosztott társalgásához.
Ehhez jöttek
még az este folyamán a hatalmas hátraarcok,
és ekkor már tényleg nehéz volt
eldönteni,
hogy vajon ebben a helyzetben ki is az igazi balfácán?
Francois végig jól állta
a sarat. Elég együgyű volt ahhoz, hogy csak a jót
feltételezze vendéglátójáról.
Más az ő helyében már néhány perccel
az érkezés után sarkon fordult volna, de ő
inkább levakarhatatlanul barátkozott.
Társas
együttélésünk rákfenéje az a
lenézés hadjárat, amit egyesek képesek az
átlagtól
eltérők irányába alkalmazni. Az
együttérzés teljes hiánya, a
megértés
nélküliség annyira beleivódott
némelyek személyiségébe, hogy elvesztik
lábuk
alól a talajt. Innentől már semmi sem szent, sportot
űznek mások megalázásából.
Ilyen ember Pierre is, aki régóta ebben az
újgazdag mókuskerékben futja köreit.
Annyira megszállottan imádja a vacsorákat, hogy
bármit feláldoz, csak még
nagyobb balfácánt fogjon. Valójában ő egy
szegény ember, de persze nem anyagi,
hanem lelki értelemben. Veber vígjátéka
jól szembeállítja vele a rokonszenves,
végtelenül naiv, de leginkább szeretetre
vágyakozó Francois karakterét. A
társadalom által a más kategóriába
sorolt félnótás ugyanis minden hibája
ellenére erkölcsi győztes lesz, hisz ő mindvégig
önmagát adta. Ezt az
embertípust szokták még kisember jelzővel is
illetni, pedig talán a
Francois-félék egy igazabb világ hordozói.
Az
előadás ritmusa negyedóra játék után
szépen beállt. A kezdeti puhatolózást
követően minden szereplő tudta, hol a helye, nem
tévesztett. Gáspár Sándor
többször kapott tapsot előadás közben. Meg is
érdemelte, hiszen mérnöki
pontossággal helyezte el mondatait, éppen annyit adott ki
magából, amennyire
feltétlen szükség volt. Felismerte, hogy nem szabad
túljátszani a karakterét.
Nem akart szánalmat ébresztő figurát hozni. A
lesajnált szerepnél nincs
rosszabb. Megtalálta az arany középutat, olyan
Francois-t kaptunk tőle, aki
méltó partnere volt a milliomosnak. Pierre-ként
Nagy Pétert láthattuk. Ő
alapból ellenszenves kellene, hogy legyen
vacsoramániája miatt, de köszönhetően
a színész jellemformálásának,
egyáltalán nem ez a kép alakult ki róla. A
feleséget Tóth Ildikó játszotta
több-kevesebb sikerrel. Viszonylag közel
ültünk a színpadhoz, mégis elég halknak
tűnt. Cheval szerepében Kelemen
Istvánt
láthattuk. Jól eltalált játéka
sokáig emlékezetes marad számunkra. Leblanc
szerepébe Keller János
bújt. Játéka egyáltalán nem volt
szürke, de azért még kereste
a fogásokat. Feltörekvő üdvöskeként
robbant a színpadra Törőcsik
Franciska,
akinek nagyon jól állt Marlene szerepe.
Archambaudként még Kozáry
Ferencet
láthattuk.
A
színlapon Csík
György neve mellett a látványtervező
megnevezés szerepelt, ezért
én is így hivatkozom rá. Igazi penthouse
lakást varázsolt a színpadra. Élénk
színek, afrikai motívumok, fából
készült szobrok és rattan székek harmonikus
elrendezése érdekes egyveleget alkotott. A
ruhaválasztásból is áradt a
könnyedség. Dramaturg Szokolai
Brigitta volt. A szöveg általa fiatalos,
provokatív, kétértelmű, de legfőképpen
káromkodással volt tarkítva. Tasnádi
Csaba rendezőként jól válogatta össze
a szereplőket. Egyikük sem nőtt a
másikra. Annak is örülhettünk, hogy a
játék dinamikája végig megmaradt.
Alighanem
a Balfácán is
bekerül a klasszikus vígjátékok
sorába. Francois és Pierre
párharca ezzel az előadással még nem ért
véget. Csak azt sajnálom, hogy ez a
színdarab éppen azokhoz nem fog eljutni, akiknek
tényleg el kéne gondolkozniuk
a másokhoz való viszonyukról. Addig viszont marad
a remény, hogy a
gyulaszálakból építményeket
összerakó félnótások mégiscsak
egy boldogabb jövő
hírnökei.
Veszprém,
2015. december 27.
Barta
Magdolna
♣
♣
♣
