SZÍNHÁZ

SZÁLL A KAKUKK FÉSZKÉRE

Belvárosi Színház

Kicsit zavarban vagyok. Már magától a témától is. A lobotómia elfogadhatatlan, óriási viták után már régen be is tiltották, de az ötvenes évek végén, amikor a regény íródott, még talán alkalmazták.

(Lobotómia: „1936-ban egy portugál neurológus, Egas Moniz kidolgozott egy módszert az ember szemüreg feletti agylebenyének leválasztására. Transzorbitális vagy más néven Frontális lobotómia: a módszer lényege az, hogy egy tűt illesztenek a páciens szemgödrébe, és azt egy határozott ütéssel átütik. A tű áthatol a szemgödrön és a szemüreg feletti agylebenyt leválasztja vagy roncsolja. Az eredmény, amit kapunk, „elképesztő”: egy olyan „ember”, aki nem képes önálló gondolkodásra, mozgásra, cselekvésre. Enni, inni tud. Alapvető szükségleteit elvégzi, de semmi többre” – olvashatjuk többek között az interneten. Az eljárás felfedezéséért kapott Nobel-díjat azonban nem vonták vissza.)

A társadalomba beilleszkedni semmiképpen sem tudó vagy akaró emberek sorsának megoldására azonban ma sincs válasz. Egyedül a börtön, a társadalomból való kirekesztés az, ami szóba jön. Vagy az elmegyógyintézet. (Meg az utcai „szabad” élet.) Főhősünknek (McMurphy – Szabó Kimmel Tamás) még 5 hónapja lenne hátra a börtönben, ezt szeretné jobbra cserélni az elmegyógyintézet „választásával”. Azt nem tudjuk meg az előadásból (sem), miként érte ezt el. Viselkedését látva azonban könnyű elképzelnünk. Azzal azonban nem számol, hogy itt semmi nem garantálja, hogy 5 hónap után szabadul. Betegtársai szembesítik ezzel a ténnyel, de már jóval lázadása és lázítása kezdete után. Igazából akkor roskad magába. Azt sem tudni, miért zárt osztályra hozták be, mint ahogy néhány ápoltról sem világos ez. Zömükkel lehet kommunikálni, egy (cipős) dobozból pedig nyilván nem készülhet világot felrobbantani képes bomba. Miután a regény (Ken Kesey, 1962) konkrét tapasztalatok alapján készült, sok illúziónk mégsem lehet a körülményekről. És most felesleges is lenne a Nyírő kórház illetékes osztályán történt eseményekre gondolnunk, anélkül is nyilvánvaló.

A 60-es években valószínűleg a lobotómia mint végső „gyógyító megoldás” előtti lépcsőfok volt a csoportterápia, ami ma is használatos több-kevesebb sikerrel. (Feldmár András szerint (is) annak kell egyáltalában pszichoterápia, akinek nincsen legalább egy jó barátja. Lehet, hogy neki van igaza?)

A főnővér(nek álcázott ki-tudja-ki, Ratched főnővér – Péterfy Bori) egyvalamit jól lát: itt alkalmazkodni képtelen emberek vannak. Ki önszántából jött, kit anyuka hozott be, kit az állam utalt be. Neki tűnik fel csak igazából, hogy a süket-néma „indián” (Bromden főnök – Kocsis Pál) megszólalt. A kimért főnővér istápolja „anyuci pici fiát” (Billy Bibbi – Jéger Zsombor), aki lehet, hogy nem lesz öngyilkos (sokadszor), ha nem szembesíti a ténnyel: hozzá nem való, alantas prostituálttal volt életében először… (Pálya Pompónia és Boros Anna – ápolónők is, meg prostik is.) És valóban mit csináljon azzal az „ápolttal”, aki nem tartja be a szabályokat? Börtönbe nem küldheti azt, aki éppen onnan jött, intézetbe sem, hiszen már ott van, más büntetés nincs – hacsak nem a tv-nézés megvonása. Marad a lobotómia, a „mumus”. További gond az, hogy főhősünk látja, mit jelent a lobotómia hatása, mégis kihívja maga ellen a sorsot – mint eddig nyilván már ezerszer. Hiszen ő sem képes beilleszkedni a rendbe, semmilyen rendbe. Öntörvényűsége ezt kizárja. Ugyanakkor hasonlóan őhozzá, a társadalmon kívül élő embereket szeretne fellázítani, maga mellé állítani, miközben szinte az első pillanattól kezdve arra fogadnak vele, hogy „kicsinálja” a főnővért. Később majdnem megöli, holott az orvos már figyelmeztette, hogy kerülje az erőszakot – mert különben kénytelen lesz engedélyezni a férfi számára a lobotómiát… (Főhősünk egyetlen kívánsága, hogy az indián vagy bárki ölje meg, ha elvégzik rajta a „műtétet”… ami persze be is következik.)

Néhány nőápoló foglalkozik ennyi látszólagos vagy igazi férfi elmebeteggel. Ez önmagában kihívás. Adott még két férfi ápoló (Ficzere Béla és Takács Zalán). Egyikük (utóbbi) kellően lojális az ápoltakkal – és lojalitásával a főhősünk vesztét ha nem is okozza, de elősegíti. Nem is tudni, miért működött közre az ápoltakkal az őrült ital-szex-orgiás éjszaka megszervezésében és kivitelezésében. Talán azért az egy pohár, ráadásul rossz ízű italért? Hiszen miközben az ápoltak (a már említetteken kívül Nagy Dániel Viktor, Formán Bálint, Róbert Gábor, Keresztény Tamás, Csémy Balázs) a két bemászott prostival szó szerint tobzódnak, ő csak kívülállóként üldögél. Emberségből? Nem tudom, ez mennyire „emberség”…

Miért nem menekült el főhősünk még az utolsó utáni pillanatban sem? Csak üldögélt ott, szinte magába roskadva (újra, bár ez nem fordult elő vele túl sűrűn).

És a főnővér. Sem nem idős, sem nem csúnya, sőt, nagyon is szexi a különleges színű és szabású kosztümjében. Miért lesz valaki ápoló egy ilyen osztályon? Hivatás is lehet, de valami más is. Utóbbi persze a gond. Álcázott hatalom mánia kiélése, például. Igyekszik rendet tartani, szabályokat hozni, azokat betartani… A csoportos pszichoterápia hatásosságával szemben talán neki is vannak kételyei…? Színjáték számára is? Feltehetően nincs másik élete, amire az előadásban bizonyos jelek jól utalnak. A már szinte élőhalott férfi mellé való odafekvése, gondos megfésülése jelez ugyan valamit, de vajon mégis mit…? És az mennyire lehet hiteles?

Az író nem tudta megoldani a problémákat a veterán kórházban töltött évei alatt, úgy gondolhatjuk. Az itt „rendelő” erőtlen orvos meg pláne nem (dr. Spivey – Makranczi Zalán).

Az előadás sem adhat sem választ, sem megoldást. Tudnunk azonban kell róla. És legfőképp embernek tekinteni az elesetteket is, ha elmegyógyintézetben, akkor ott.

Znamenák István és Szalai József díszlete végig ugyanaz, a társalgóban hátul az üvegfalú fülke, székek, egy plazma tv és elöl a hangsúlyos kapcsolószekrény, amit az indián a végén mégis fel tud emelni. Jelentős szerepe van az összecsukható rácsnak is a színpad előterében, amin keresztül a nézőkre tekinthetnek „bentről” – mégis, „ki a normális?”

Az előadást Ken Kesey Száll a kakukk fészkére c. regénye alapján Zöldi Gergely fordításában láthatjuk, olykor túl szabadszájúsággal, Znemanák István rendezésében.

Cselényi Nóra jelmezei kissé egyhangúak, de nem is nagyon tehet mást.

Producer: Orlai Tibor.

2015. december 14.

 
Györgypál Katalin

 

♣    ♣    ♣