Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

SZÁLL A KAKUKK FÉSZKÉRE

Belvárosi Színház

Ken Kesey regénye (1962), Milos Forman filmje (1975) évtizedekkel ezelőtt beleivódott a lelkünkbe, velünk él a tragédia, a zsarnok „főnénivel” és a lobotómiájával, a megszökő Indiánnal együtt. Tudjuk, hogy mi a vége, és azt is, hogy a kakukknak nincs fészke, mégis megnézzük újra és újra, ha bemutatja egy-egy színház. A szörnyű és tragikus történet rettenetesen vonz bennünket valami miatt. Talán abban reménykedünk, hogy lehet másféle befejezése a történetnek, esetleg Ratched nővért megüti a guta, vagy éppen elbocsátja őt az intézet szakmai-emberi alkalmatlansága miatt. Persze a dolog nem így működik. A Belvárosi Színház jelen rendezésében Znamenák István rendező annyit tesz, hogy a már magatehetetlen Randle McMurphy mellé fekteti a kíméletlen nővért, aki még meg is fésüli áldozatát, mutatva, hogy szereti őt, és csak úgy lehet az övé a zabolátlan, ám vonzó férfi, ha emberi roncsot fabrikál belőle. Hisz egy Ratched nővér is vágyik a szeretetre, adni és kapni is akar, bár zsarnoksága megakadályozza a szeretet bárminemű őszinte megnyilvánulásában. A nővér kizárólag legyőzni akar mindenkit, ha vesztésre áll, hatalmával visszaélve bosszút áll ellenfelén.

Znamenák István rendező (a díszletet is ő tervezte Szalai Józseffel) jól használja ki a Belvárosi szűk kis színpadát, aminek felénk eső részét rácsokkal veszi körül. Az intézet önként vállalt börtön a bent lakók számára, mégsem menekülnek el belőle, gyengék a lázadáshoz, az önállósághoz. Mindez megváltozik, amikor McMurphy jön közéjük, mintha egész életükben rá vártak volna. Az ő vidámsága, szabadságszeretete új helyzetet teremt az ápoltak között. Kinyílik az értelmük, kezdik megszeretni az életet, jókat buliznak együtt, senki nem bánja, hogy a közéjük csöppent fenegyerek elszedi a pénzüket. Olyan sok élményt kapnak, ahhoz képest a pénzecskéjük semmit sem ér. A dolgok azonban könyörtelenül haladnak előre, a régebben bent lakó ápoltak már tudják, hogy Ratched nővérrel nem szabad ujjat húzni, mert annak előbb elektrosokk, később agycsonkításos operáció a vége. A nővért ebben a rendezésben nem hívják „főnéni”-nek, eszközei kifinomultabbak, mint a régebbi változatokban. Nem ordít, nem kiabál, befelé tüzel, és később csap le, most éppen akkor érkezik a bulira, mikor McMurphy megszökhetne időben, de sajnálja itt hagyni a fiúkat, akiket ő tanított meg játszani, mulatni, élvezni az élet apró örömeit, inkább marad. Vesztére.

Jelent-e önmagánál többet ez a történet? Meg lehet-e rajzolni a zsarnokság létrejöttének mechanizmusát, vagy magát a diktátor prototípusát? Az elmegyógyintézet lenne a természetes közeg, és akik kívüle vannak, azok az őrültek? Egykutya lenne mind a két hely, csak aki kint van, észre sem veszi, hogy egy zsarnoki gépezet része? És ez csak egy mellékvágány a műben.

A Dale Wassermann által színpadra írt regény még számos más problémát is felvet. Ki a felelős azért, hogy az amerikai indiánok rövid idő alatt belepusztultak abba, hogy elvették tőlük az egész kontinenst, a megmaradtakat rezervátumokba kényszerítették? Mi a fontosabb egy gyógyító intézetben, a szabályzat betartása vagy az emberi tényező? Vissza lehet-e élni az ember született gyengeségével? És meg lehet-e ölni, ha ő maga ezt kéri a barátaitól? Ezekre a kérdésekre nincsenek válaszok, épp elég, hogy az író felveti őket.

Znamenák István rendezése egy pillanatra sem hagyja a figyelmünket másfelé kalandozni, odaszögez bennünket a játékhoz. A feszes tempó, kidolgozott jelenetek, jó időzítés meghozza az eredményt, megteremti a feszültséget. A jellemeket kicsit elcsúsztatta, ez a főnővér lefojtott magatartásában (Péterfy Bori), és dr. Spivey, az elmeorvos (Makranczi Zalán) nyilvánvaló gyengeségében mutatkozik meg. A főszerepet játszó Szabó Kimmel Tamás amellett, hogy jól birkózik meg a különleges figurával, néhol az az érzésünk, túljátssza a szerepet. Mozgása és beszéde időnként felpörög, mintha rugóra járna. Péterfy Bori korrekt főnővérében csak a világoskék kiskosztüm és a fedeles kosár állandó cipelése okoz némi zavart. Mire kell a kosár állandóan, nem tudtam megfejteni. A jelmezeket Cselényi Nóra tervezte, a kórházi egyenruha egyhangúsága mellett színes koktélruhát tervezett a két prosti lánynak (Pálya Pompónia és Boros Anna), akik egyben ápolónővéreket is alakítanak. Hálás szerep Kocsis Pálé (Bromden), a törzsfőnök fia, aki évekig játszotta a süketnémát, így tudott nyugalomban élni. Ő a történet egyedüli nyertese, de csak akkor szökik meg, amikor már az óriás acéldobozt is fel tudja emelni. A színész visszafogottan játssza az Indián kulcsfontosságú szerepét. Jó csapatot alkottak az ápoltak (Formán Bálint, Csémy Balázs, Keresztény Tamás, Róbert Gábor, Jéger Zsombor, Dékány Barnabás) és a két nagyméretű ápoló (Ficzere Béla, Takács Zalán).

A darabot Zöldi Gergely fordította. Producer: Orlai Tibor, plakát: Csáfordi László.

Budapest, 2015. december 14.


Földesdy Gabriella

 

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©