Ó,
azok az
1930-as évek! Amikor épp csak túljutott az
emberiség a nagy gazdasági
világválságon, amikor kitört a spanyol
polgárháború, amikor színdarab
gyárosok
bombázták a színházakat jól
megírt sikerdarabjaikkal! Bárdos Artúr, a
Belvárosi
Színház akkori igazgatója
épkézláb új mű hiányában arra
kényszerült, hogy Fodor
László és Lakatos László
„Helyet az ifjúságnak” című
fiókban lapuló darabját
műsorra tűzze, mert nem volt más, amit bemutasson.
Kényszeredetten fogott hozzá
a stáb, merő zavarban voltak, tizenhét előadást
saccoltak, ami várható ettől a
bemutatótól. Ez a szám még
annakidején is nagyon kevésnek számított,
de közben
reménykedtek, hátha történik majd valami.
És történt! Az történt, hogy a
„Helyet az ifjúságnak” olyan sikeres lett
váratlanul, hogy nem tudták levenni
műsorról, 250 (!) előadást ért meg. Bárdos
Artúr mindezt arra hozza fel
példának (a „Játék
a függöny mögött" c. könyvében), hogy
egy olyan rutinos
igazgató, mint ő sem tudja felmérni előre, melyik darab
lesz sikeres, és
melyik bukik meg.
A
József
Attila Színház mostani bemutatója (2015.
szeptember) az eredeti változathoz képest
változásokat mutat, na, nem nagyon, azért
mégis. A színház honlapján kissé
meghosszabbodott a cím, a „Helyet az
ifjúságnak” mellé még
odaírták, hogy
„avagy adom a bankot”. Talán a
megkülönböztetéshez kellett ez a
kiegészítés,
mert utóbbi zenés komédia lett műfajilag, Fekete Mária zeneszerző
slágereket
írt bele, amikhez Verebes
István írt szöveget, másfelől ő
rendezte az előadást.
A műfaj megkövetelte azt is, hogy az időnkénti dalra
fakadás mellett a banki
titkárnők énekes-táncos szerepet
játsszanak, átmenetként funkcionálva az
operett, a revü, az orfeumi tánckar és
énekkar között. A többi komponens
nagyjából maradt a régiben. A
„régi” itt azt jelenti, hogy Fodor László és
Lakatos László
egy bürokratikus közhelyt lovagolt meg, amikor egy bankba
helyezte a történetet, ahol elfekvő ügyek és
akták közt egy szemfüles
munkanélküli fiatalember sikert arathat
merészségével.
Ezt
az ötletet viszi végig a színdarab, amikor
a bankba belopódzó Boronkay György (Ömböli Pál)
elhiteti magáról, hogy a cég
alkalmazottja, és egy bizonyos, már feledésbe menő
ügynek a referense. Elég
lesújtó az a kép, amit a szerzők a banki
adminisztráció hiányosságairól
és a
banki hierarchia korhadt nepotizmusáról elénk
tárnak. Holub Kornél bankigazgató
(Ujréti László)
szenilis öregúr, aki még legközvetlenebb
beosztottjait sem
ismeri fel, a bank ügyeiről gőze sincs, a titkára (Fila Balázs)
tehetségtelen
és szerencsétlen alak, a svájci anyabank magyar
képviselője Frau Gertrud (Fehér
Anna) okos ugyan, de pocsékul beszéli a magyart,
döntési helyzetben nem tud
helytállni. Nikolics főosztályvezető (Lippai László)
örökösen sápítozik, Sárika
gépírónő (Balázs
Andrea) pedig a helyesírással küszködik,
másként pedig férjhez
akar menni a titkárhoz, de mindhiába udvarol a
férfinak. János tisztiszolga és
portás mindegyiküknél frappánsabb
megoldásokat produkál saját
hatáskörében. Nem
csoda, hogy ilyen viszonyok között a főhős egy
határozott fellépéssel,
áltelefonokkal, nem létező ismerősökkel és
ügyek felmelegítésével
elkápráztatja
környezetét, meghódítja az igazgató
lányát, aki természetesen belé is szeret.
Verebes
István rendező a klasszikus zenés
vígjáték eszközeivel hozta létre az
előadást,
a kiállítás természetesen
szerényebb, mint amit a műfaj megkíván. A
cselekmény
egyetlen színhelyen játszódik, a főnöki
rezidencia előszobájában két
íróasztallal a széleken (díszlet: Horesnyi Balázs). A jelmezek
pedig a szó
szoros értelmében szürkék, a szereplők majd
mindegyike, beleértve a táncos
titkárnőket is, szürke ruhában táncolnak,
illetve a többiek járnak-kelnek (jelmez:
Fekete Mónika). Két kivétel van:
Sárika, (majd a titkár) rettenetes
narancssárga ruhája fátyolos fejdísszel,
és Klárika (Krassy
Renáta) szintén
narancssárga vállpántos délutáni
selyemruhája. Frau Gertrud ókonzervatív
kosztümös öltözéke viszont korrekt,
kifejezetten jellemformáló funkciója van.
A
színészeknek nem volt nehéz dolguk,
látható szeretettel oldották meg a sok
színpadi lehetetlen helyzetet,
személytévesztést, sületlenséget. A
közbeékelődő
énekszámok csak az elején lepték meg a
gyanútlan nézőt, a továbbiakban már
természetesként hatottak. Ömböli Pál az
állástalan fiatalember szerepében nagy
lehetőséget kapott, amit igyekezett is kihasználni,
kicsit lehetne karcsúbb,
jobb képű, ez a szerep ezt kívánná meg.
Ujréti László hihetetlen eleganciával adja
a szórakozott igazgatót, minden alkalommal más
keresztnéven szólítja a főhőst,
állandó nevetésre késztetve a
közönséget. A legjobban kidolgozott
alakítás
Fehér Annáé, minden mozdulata, fintora, és
főleg svábos, erősen akcentusos
beszéde rendkívül komikus hatást kelt (a
„v” hangokat következetesen „f”-nek
ejti, Boronkay nevét pedig „Boronkaki”-nak). Lippai
László ismét remek
karakterfigurát hoz, ő az, aki minden banki ügynek issza a
levét. Fila Balázs
nagy mackós kinézete és kisebbségi
érzése is egyedi teljesítmény,
különösen a
női ruhában tett nőies mozdulatai feltűnőek. Jó volt
Balázs Andrea dundi
gépírónője, neki igen jól áll ez a
dundiság, tud vele élni a színpadon.
Megfelelő volt Krassy Renáta, kisebb szerepben volt jelen Baranyi László
és Botár Endre
és
a négy táncos titkárnő. Koreográfus Sándor Dávid, a korrepetitor
feladatát Fekete Mari
vállalta fel. Jól szórakoztunk.
(Ide
kívánkozik a Bárdos-féle 30-as évek
beli hatalmas siker titkáról néhány
szót
ejteni. A bankárok szerepeiben ugyanis akkor létező
bankigazgatót, titkárt,
főosztályvezetőt utánoztak a színészek,
akiket a közönség felismert a nézőtéren
ülve, és ezen szórakozott. Aztán nem egyszer
történt meg, hogy maga a
kifigurázott bankár is ott ült a
nézőtéren, és magát láthatta, amint
kinevetik az
ott ülő nézők.)
Budapest,
2015. november 24.
Megjelent
a Kláris 16/3. számában
Földesdy
Gabriella
♣
♣
♣
