SZÍNHÁZ

KÉT SZÉK KÖZÖTT

Thália Színház

Francia vígjáték, romantikus, múlt századi, elegáns, finom humorú, szellemes, szórakoztató, kellemes és még sok hasonló jelzőt lehetne felsorolni.

Mindjárt az elején kell megemlíteni, hogy a fordítás Molnár Ferenctől származik – ez a tény bizalommal tölthet el mindenkit. Nyilván azért fordította le, mert érdemesnek tartotta, ő maga is tanult belőle, és jónak látta, ha a magyar közönség is megismerkedik a darabbal. Számomra volt egy másik hívó név is, Szervét Tiboré. Egy párnapos miskolci tartózkodásom során láttam először, Cyrano szerepében, és akkor megjegyeztem a nevét. Később örömmel vettem tudomásul, hogy már Pesten játszik, igyekeztem megnézni azokat a darabokat, amelyekben fellépett.

A Robert de Flers és Gaston Armand de Caillavet darabja a nő és férfi kapcsolatáról szól. Az egyébként is szórakoztatónak szánt darab még inkább teljesíti a feladatát, mert a 19. század utolsó éveiben játszódik, és az akkori nő és az akkori férfi kapcsolata ma humorosnak tűnik. A darab a francia Riviérán, egy fürdőhelyen játszódik, a hajdani előkelő társaságban. A férfiak idejének nagy része a hölgyek megnyerésével telik. A mindenről tudó férjek és a mindenről tudó szeretők látszat barátságával és az igaz értékek kerülésével válnak a kapcsolatok sikamlóssá, a durva humorra méltóvá. A humor durva fajtáját, a közönség szórakoztatására, Adolphe, Georges inasa (Tamási Zoltán) mondja el, míg a humor elegáns, logikus, de könyörtelen változatát, a társaságot, a társaság tagjait jól ismerő Edmond (Szervét Tibor), a férj képviseli. George (Bánt Bálint), a társaság szépfiúja szerelmes leveleket vált Edmond feleségével, Odette-vel (Fodor Annamária) és szeretőjével, Francine-vel (Gubás Gabi) is. Itt van a határ, ezt már nem hagyhatja szó nélkül Edmond. Nem dühöng, nem párbajozik, nem kiabál, csupán felajánlja, hogy válasszon Georges a hölgyek közül, a választott az övé lehet. Edmond fogadott lánya, Micheline (Sodró Eliza) igazán szerelmes a szépfiúba, ezt bevallja Edmondnak. Edmond úgy irányítja a szálakat, hogy George ne a két nő közül válasszon egyet, hanem jöjjön rá, hogy az igazi szerelmet Micheline-nel fogja átélni. Nem váratlan, de nem is kiábrándító, hogy sikerül neki teljesíteni az egyébként a Moirákra tartozó feladatot.

 A darab minden pillanatában az urak elegánsak, a hölgyek gyönyörűek, szép ruhákban pompáznak, feldíszítettek ékszerekkel, hajdíszekkel, és az igen meghatározó cipők is remekművek, hála a jelmeztervezőnek, Horváth Katának. Tudjuk, hogy a ruhák nem korhűek, mert a 19. század végén és a 20. század elején előkelő környezetben már a szecessziós szemlélet terjedt, de ez nem is fontos. A jelmezek egy nagyon szép mesevilággá varázsolják a légkört, és ez volt a céljuk. Jó nézni ezt az időtlen témát, hallgatni a szellemes beszélgetéseket, korra utaló jellemzőket nélkülöző látványba illesztve. A második részben Rózsa István, díszlettervező, már szecessziós motívumok közé helyezi a jelenetet – Georges szobájában vagyunk ekkor. Edmond szerepe nagyon sok vonásban rokonságot mutat a Molnár-darabokban megismert, mindenki lelkét „racionálisan” ismerő, mások cselekvését előre jelző, vagy az okokat gyorsan felismerő, a sors fonalait fonogató főszereplőkkel. Nézvén a Két szék között című darabot, nekem Az ördöggel (Molnár Ferenc) való hasonlóság jutott eszembe, Az ördögöt 1907-ben mutatták be, a Két szék között bemutatója 1899-ben volt. (Olvastunk olyan kritikát, amely szerint a darab a 30-as években játszódik. Jó lenne, ha egy kritika írására vállalkozó utána nézne az adatoknak. A 30-as évekre már a szerzők is meghaltak, tehát a 30-as évekről nem írhattak.)

A szerzők eredményes párost alkottak, játszották a darabjaikat, kedvelték azokat, uralták a szórakozást nyújtó színházak repertoárjait. A 20. században nagy változások történtek, ráadásul a két szerző még a század első évtizedeiben meghalt, a darabjaik lekerültek a színházak dobogóiról, már más darabokat kívánt a közönség. Magyarul olvasható műveiket is a második világháború előtt adták ki utoljára. Úgy véljük, hogy a Thália Színház jól tette, hogy felmelegítette a darabot, ma a nosztalgiák, a múlt kutatás, a múlt érzés világának felidézése trendi – ebbe a légkörbe pontosan beleillik a darab.

Méhes László szakavatott rendezője a vígjátékoknak. Egy vígjáték esetében el kell kerülni a bohóckodást, az olcsó megoldásokat, amelyek sajnos nem ritkák ezen a területen. Nagy a veszélye annak, hogy a történések csak nevetetnek, de a valósághoz kevés közük van. Ebben a darabban találóan határozta meg a giccs, a hihetetlen és az elképzelhető határát Méhes a szerető és a feleség barátságával kapcsolatban. Remek színjáték, amit látunk. A két hölgy ruhája ugyan eltér, de stílusuk megegyezik. Edmondtól megtudjuk, hogy a ruhákat ugyanaz a varrónő készítette és ő fizette az összes ruhát, gondosan ügyelve arra, hogy az áruk se térjen el. A hölgyek mindent tudnak, így igazán barátok nem lehetnek, de tudják, hogy színlelt barátságukkal lehet elkerülni a senkinek sem hiányzó botrányt. A rendező által remekül „tervezett” mozdulataik, az összetartozásukat és egymás iránti gyűlöletüket egyszerre fejezi ki.

A nő és a férfi kapcsolatának problémái kortalanok, de azért vannak korhoz kötött sajátosságai. Ha nem is ismerünk rá a mai gondjainkra a 19. század végén, a francia Riviérán szórakozó előkelő férfiak és nők beszélgetéseiben, azért jól érezzük magunkat. Nekünk legalább hasonló gondjaink nincsenek. (Ja, hogy vannak mások, arról most nem volt szó!)

Budapest, 2015. szeptember 25.

  
 
Tóth Attiláné dr.

 

♣    ♣    ♣