Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

LEAR KIRÁLY

Radnóti Színház

Kedélyes vacsorával (lehet ebéd is) indul Shakespeare Lear király című tragédiája Alföldi Róbert rendezésében a Radnóti Színházban. Egy hatalmas ovális ebédlőasztalnál ülnek körben a szereplők erősen polgári ruházatban. Emlékeinkben kotorászunk, egy-két ott ücsörgőről nem tudjuk, ki lehet. A Lear mellett ülő Kováts Adél dédelgeti, óvja a királyt, mint kiderül, ő a bohóc, a fojtott hangon beszélő Csomós Mariról pedig elűzésekor derül ki, hogy ő játssza Kent grófját (később Lear kísérőjét). Cordélia két kérője is elég zöldfülűnek tűnik, mintha iskolai szünetre jöttek volna kicsit nyaralni a rokonokhoz, kevésbé a királylányt feleségül venni. Aztán persze az egyik feleségül is veszi a lányt, ő a francia király (Fehér Balázs Benő).

A kedélyes falatozás nem tart sokáig, Lear gondol egyet, elővesz egy turista térképet és felosztja lányai közt országát az ismert módon. És megkezdődik az ámokfutás tele káromkodással, evéssel, ivással, sok vörös festékkel és mímelt kegyetlenkedéssel, gyilkossággal. A nagy ovális asztal tulajdonképpen maga az ország metaforája, nemcsak körbe lehet futkosni, hanem a tetején meztelenül ugrálni, és alatta megpihenni, vagy elrejtőzni.

A vagyonfelosztás és annak következményei erősen tükrözik mai életünk indulatait, korunk érzelem nélküli, haszonleső, szülőket csak a pénzpumpolásra használó gyermeki felfogását. Mintha most erről szólna elsősorban a rendezés, és háttérbe szorulna az áthallásos politikai bírálat.

A „Lear király” középkori legendaként is már a szülő-gyerek megromlott kapcsolatáról szólt, sosem volt a királydrámákhoz sorolható, meseszerű története áthallásos ugyan, de nekünk szól, szülőknek, gyerekeknek, hogy magunkra ismerjünk. Az apák rosszul szeretik gyermekeiket, aztán hatalmasat csalódnak bennük, ekkor tombolnak, átkozódnak, pedig ők a hibásak. Valódi szeretet helyett majomszeretettel vagy kényeztetéssel vették körül őket. Elég volt a látszat (Lear), illetve Gloucester apa esetében pedig a fattyú fiú lázad fel, bosszút állva törvénytelen voltán, mivel jog szerint neki nem jár az örökségből szinte semmi. A gyerek nem hálás pusztán a létéért nemzőjének, úgy gondolja, szülei akarták, hogy megszülessen, adja oda mindenét utódainak, ő maga pedig vonuljon el, ne legyen terhére a gyermeknek, hagyja, hogy az – különösebb hála vagy viszontgondoskodás nélkül élvezze a kapott vagyont és javakat.

Alföldi rendezése a végletekig durva és kegyetlen e téren. Megszoktuk, hogy Goneril és Regan gonosz indulatokkal bírnak, de új vonás, hogy apjuk ezt nem királyi méltósággal viseli el, hanem tör-zúz, ordít, megátkozza őket, mérgében a csilláron hintázik, hogy dühét levezesse, majd az asztal alatt piheni ki tombolását. A második felvonás elején kedvet kap a Rongyos Tamásnak öltözött Edgar (Szatory Dávid) nomád erdei öltözékéhez, és meztelenül táncol a nagy ovális asztal tetején.

A jelenetekben erős hangsúlyt kapnak az extrém megoldások. Egyfelől gyilkosságokat látunk késsel elkövetve, csöpögő vérben úszva, másrészt véres és közeli látvány Gloucester szemének kinyomása, tolószékbe való beragasztása ragasztószalaggal. Ez utóbbi történik Kenttel is. A dolog másik fele, hogy közben mindenki eszik valamit, az asztalon többféle étel van, mintha sárgarépát csipegetnének időnként a szereplők két gyilkosság között. Edgar elvadulása is az asztal tetején történik: magára keni az ott lévő spenót pürét, fejét belefúrja a tálba, csöpög belőle a spenót leve. Mintha a gyilkosságot az evéssel oldaná fel a rendezés, Lear dühének elejét egy sült pulykacombba fojtja, amikor körberágcsálja. A sok vért el kell valahogy viselni, ezeken elszórakozik a nézőtér, még nevet is. Ahogy a fattyú Edmund (Pál András) alakítása is komikus valahol, aki sajátos fintorokkal, sokat sejtető hangsúlyokkal adja elő cselszövéseit apja és törvényes bátyja elveszejtése tárgyában. Baljós tetteit vigyorgással jelzi a nézőtér felé, s valóban poénként sül el kisded játéka.

Szóra érdemes a díszlet néhány eleme (tervező: Menczel Róbert). Már volt szó a hatalmas, ovális asztalról, ami az országot is jelenti, növeli a játékteret, összetart(hat)ja a családot. Itt a játék része, hisz minden az asztalon (alatt, fölött, rajta) történik. A csillár nemcsak világít, hinta is egyben, a csenevész függöny, amit le lehet tépni, a tolószék pedig kaloda. Érdekes, hogy minden szék másfajta, nincs két egyforma belőle. Szedett-vedett bútorzat, és még valami: a szoba fala foltos, nedves a beázástól, szigetelni kéne a lakásban, vagyis az otthon némi reparálásra szorul. A polgári ruhákat és valószínűleg a spenótos bevonatot Zöldy Z. Gergely tervezte.

A színészek láthatóan élvezik az újmódi „Lear”-t. László Zsolt és Kováts Adél nagyszerű párost alkot, akár szeretők is lehetnének, ha nem bohóc és király lennének. Szávai Viktória és Andruskó Marcella hatásosan játsszák az ügyeletes gonoszt, a Cordeliát alakító Sodró Eliza valósággal összeroppan a kezdeti megaláztatás, majd később az öröm terhe alatt, apja karjaiban ölik meg. Albany herceg, Goneril férje, illúziótlan szerep és alakítás, Gazsó György nem tudja hitelesen alakítani, minduntalan nevetünk rajta, különösen, amikor Leart „Apukának” szólítja. Kiváló a két Gloucester-fiú, Szatory Dávid és Pál András, az apjukat játszó Schneider Zoltán viszont kevésbé illúziót keltő. Átlagos jó teljesítményt nyújtott Adorjáni Bálint (Cornwall), Martin Márta (házvezetőnő), Rétfalvi Tamás (Oswald). Csomós Mari Kent gróf szerepében nem tudja hozni a figurát, nem feltétlenül a férfi-nő csere okán, hanem alkatánál fogva alkalmatlan rá.

A színlap nem jelzi a kísérőzenéért felelős személyt, pedig fontos momentum. A válságos pillanatokban Bartók kamarazenéjének részletei csengenek fel vészt jóslóan (Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre), a viharjelenet viszont néma csendben zajlik. A szöveg égzengésről tudósít, a valóságban hangsúlyos a beálló abszolút csend. A kiáltó ellentét része az ellentmondásokra épülő rendezés egészének.

A tragédiát Nádasdy Ádám újrafordításában láthatjuk, pedig korábban lefordították többen is. Előbb Vörösmarty Mihály, amit Arany javított, aztán Füst Milán, Kosztolányi, Mészöly Dezső, Varró Dániel is. Talán az övékében nem volt elég obszcén kifejezés.

Gazdagabbak lettünk egy „avantgárd” családi viszállyal.

 Budapest, 2015. október 7.


Földesdy Gabriella


♣ ♣ ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©