Déry Tibor korai (1926),
emigrációban írt avantgárd színműve
nem sikerdarab, jószerével nem is játsszák
a színházak, a mostani stúdió
színházbeli előadás kivételnek
számít. Az
eredetileg három rövid felvonást erősen
lerövidítve (85 perc), egyvégtében
játssza a színház. Dunai Tamás
kiszabadította a hallgatás tornyából
Déry
színdarabját, rendezése nem a teljes mű
színre hozását célozta meg, hanem egy
rövidebb, érthetőbb változattal
próbált kedvet csinálni a kis abszurdnak.
A korai
Déry-színdarabok teljesen
elütnek az öregkori színdaraboktól, mind
témában, mind forma és mondanivaló
tekintetében annyira különböznek, hogy sosem
jönnénk rá, ugyanaz a személy írta
őket. Az 1920-as években a szerzőt negatív impulzusok
érték, egyrészt politikai
eszméinek kudarca, a korszak erős válsághangulata,
az izmusok erőteljes
befolyást gyakoroltak írásaira, és nem
utolsósorban élethelyzete, ami
kilátástalan volt ez időben: párizsi
vállalkozása csődbe ment, Monte Carlóban
elvesztette összes pénzét, azt érezhette,
hogy kifutott a talaj lába alól,
élete értelmetlen, és a megsemmisülés
várja.
Ez az
érzés hatja át „Az
óriáscsecsemő” nihilista, zűrzavarosnak tűnő,
valójában az élet
reménytelenségéből adódó
elkeseredett mondatait, cselekményfoszlányait. A
drámai szerkezet különös figyelmet szentel arra,
hogy szembemenjen a
hagyományos realista drámaszerkezettel, és az
akkoriban tért hódító
expresszionista eszközöket veti be elejétől a
végéig. Ha valami átkerül a
hagyományból, az a középkor
világképéből az egyén
egyediségének lényegtelen
volta: nincsenek nevek, csak a társadalomban betöltött
szerep (Apa, Anya,
Újszülött, Állatszelídítő)
jelenik meg. Az egy-két nevesítés
kivételnek számít
(Nikodemos, Stefánia). Expresszionista eszközei a
drasztikus hangerőváltások,
röpködő bútorok, vetítés,
mutatványosbódé, kikiáltó,
képmutogató, szövegben a
mondatok felbontása elemeire, idegen nyelvű betoldások,
önreflexió,
szépirodalmi idézetek, közhelyes fordulatok ironikus
célzattal, vulgarizmus.
Mindezen eszközök mögött húzódik meg
az indulat, amely a szerzőt vezeti írás
közben: az ember társadalom általi
kifosztásáról ír, arról, hogy
megszületése
után mindent elvesznek tőle, nincs saját élete, s
ami marad, az inkább ne
lenne. Az Újszülött születése
pillanatától jár, ért, beszél,
cirkuszban
mutogatják, játékból öl, vajon
ártatlan, vagy szörnyeteg? Apja születésekor
eladja tartozása fejében az uzsorás hatalomnak, a
gyerek anyja belehal a
szülésbe. A továbbiakban minden
történés torzzá válik a gyerek
fejlődésében a
szülő hiánya miatt, éhezik, fázik, beteg,
értetlenül áll a problémák előtt,
legtöbbször szenved miattuk. Így lesz a dráma
kilátástalan vége az, hogy csak
meghalni érdemes, élni nem.
Mi volt
életem értelme? Mi volt
halálom értelme? – teszi fel a
kérdést az 1. számú
Újszülött, választ
természetesen nem kap rá. Déry az emberi
életet csak egy értelmetlen
körforgásban mutatja be, amiben feltűnő, hogy a megjelenő
három generáció (Apa,
1.sz. Újszülött, 2.sz. Újszülött)
ugyanazon utat járja be. Ugyanazon
kényszerpályára kerülnek mindhárman,
amely helyzetekre ugyanazok a mondatok
hangzanak el. A „semmi sem változik”, a „nincs
kiút” szörnyű pesszimizmusa cseng
ki a jelenetekből.
Dunai
Tamás rendezése – a
szöveghúzások miatt – csak főbb vonalaiban
adja vissza a Déry által felmutatott
kétségbeesést. A „sötét
vég” ma is ott lebeg felettünk, ahogy a mű
megírása
idején lebegett Európa felett. A vigyorgó
tekintetű Janus-arcú bábok, a Hóhér
pallossal, Nikodemos (=a nép legyőzője) mephistói
szerepkörben persze amúgy is
elég félelmetesek, a rémületet nem kellett
tovább fokozni. Ondraschek Péter
díszlete és jelmezei a
színpadi minimum jelenlétet biztosítják. A
földszint díszlete a végén
kitáruló
középső ajtó, az emeleten pedig a redőnyös
ablakok egymás mellett, amik mögül
néha kezek bújnak ki. A szerző által javasolt
díszletelemek jó részét mint
kiegészítő, aláfestő eszközt, ebben az
előadásban mellőzik. Nincs vetítés,
mutatványosbódé állatokkal,
kikiáltó és képmutogató, a
látványt az óriási
bábfejek adják, amit a nyolctagú kórus
(bábuk) húz a fejére, így
válván
arctalanná.
Üdítő
telitalálata az
előadásnak a címszereplőt alakító Orth Péter kisfiús
bája, kedves szeretetreméltósága.
E nélkül szegényebb lett volna az előadás.
Természetes mozgása, hangja, mosolya
minden erőltetést nélkülözött. Nikodemost Sirkó László
játszotta, a megszokott
mefisztói attitűddel, jó volt Hajdú Melinda a Szűz
és Stefánia szerepében,
nőiessége dominált minden jelenetben. Fazakas Géza Apa szerepben
túl harsány
volt, kellemetlenül nagy hangerővel rukkolt ki. Kiss Jenő, Pál Attila, Váry
Károly, Nyirkó Krisztina, Ivanics Tamás
kisebb szerepekben jeleskedtek. A kórus
egységesen állt helyt nehéz feladata
ellenére is. Dramaturg: Németh
Virág, Tóth
Kata, mozgás: Fosztó
András, zene: Weisz
Nándor és
Szemenyei János, vizuális
tanácsadó: Kuthy
Ágnes voltak.
(Déry
abszurdját 1978-ban a
Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínháza
mutatta be Szikora János rendezésében,
Vajda Gergely operát írt belőle, ezt a budapesti
Bábszínház mutatta be Kovalik
Balázs rendezésében 2002-ben, Falusi Mariannal a
címszerepben.)
Budapest, 2015.
április 5.
Megjelent a Kláris 15/6. számában.
Földesdy
Gabriella
♣
♣
♣
