Több
mint egy évszázada, hogy Molnár Ferenc
„testőre” színpadra került a szerző
elsőszámú kedvencében, az akkor fiatalnak
mondható Vígszínházban. 1910 őszén a
bemutató közönsége 25-ször hívta ki
a
színészeket a függöny elé, meghajolni.
Akkor Varsányi Irén, Csortos Gyula,
Szerémy Zoltán, Haraszthy Hermin
kápráztatták el a nagyérdeműt. A
második
felvonás díszlete (Falus Elek) maga volt a csoda: az
operai páholy mögé a
tervező háttérként megalkotta a
színház belsejének perspektivikus
díszletrajzát
a páholy szemszögéből nézve. Olyan volt az
egész, mint egy színházi szendvics,
elöl-hátul nézőtér, középen folyt
a játék egy páholyban.
„A
testőr” arról a férj-feleség
között
fennálló féltékenységi
harcról szól, amelyből – Molnár szerint
– mindig a nő
kerül ki győztesen. És nem akármilyen
házaspárról van szó, a szereplők mindketten
színészek, életük eleme a
játék, természetes, hogy nemcsak a
színpadon, hanem
saját magánéletükben is a
színjáték viszi a főszerepet. Mintha csak
arról lenne
szó: melyikük jobb színész? A
vígjátékbeli Színész
(féltékeny férjként) azt
akarja elhitetni feleségével, hogy ő egy testőr, aki
beleszeretett a
Színésznőbe. A Színésznő viszont azt
játssza, hogy nem ismeri fel a testőrben a
férjét, de amikor férje számon kéri
rajta kacér viselkedését egy „idegen
férfival”, akkor azt játssza, hogy felismerte
rögtön a Színészt, csak a férfi
kedvéért végigcsinálta a
komédiát. Rajtuk kívül fontos szerepet
játszik a
darabban a kritikus/házibarát, aki kívülről
nézi a felek párharcát, miközben ő
maga is régóta szerelmes a Színésznőbe.
Fontos még a mama szerep, akin sokszor
csattan az ostor lánya és veje részéről
egyaránt.
A
molnári komédia lényege épp az, hogy
sohase legyen bizonyosság abban, az asszony felismerte-e a
férjet, vagy
elhitte, hogy új udvarlója van. Ha az utóbbi
történt, a leleplezés akkor is
elmarad. A féltékeny férj örök
dilemmája jelenik meg a darabban, akit emészt a
gyanú, mert nem tudja, megcsalták, vagy hűséges
hozzá a felesége, csak éppen szeret
udvaroltatni magának.
Valló Péter pesti
színházi rendezésében mai
korunkhoz közel álló
színészházaspárt állított
színre, csupa „ideg” mindkét
főhős, állandóan veszekszenek, minden elhangzó
szó újabb őrjöngést vált ki
belőlük, azonnal előjön a válás mint
kiút a káoszból. A nyerseség
mögött
azonban őrült szerelem húzódik meg a férj
részéről, hisz épp azért találja ki
a
jelmezt, hogy elhidegülő feleségét
visszahódítsa. Végül természetesen
szent
lesz a béke, szerelmes kibékülés, de a
Színész férji minőségében alul
marad,
semmit nem tudott Színésznő feleségére
bizonyítani. Ő mondja ki Molnár híres
paradoxonját a III. felvonásban, a kritikussal
beszélgetve, miszerint „Az az
igaz, öregem, amit egy asszony hazudik.”
A
molnári vígjáték csak akkor működik,
ha
minden mozdulat, arcmimika, kellék, gesztus a helyén van,
üres színpadon nem
funkcionál az író sajátos humora. Cseh Renátó
kétszintes lakásbelsője
erkéllyel, virágokkal egy mai társasház
benyomását kelti. Az opera páholya is
szellemes, forgó szerkezettel ellátott frappáns
kis kaszni, a páholy előtere
van óriásivá növesztve, ahol a
cselekmény zajlik. Pusztai
Judit jelmezei mai
öltözetünkhöz vannak igazítva
lezserségben, kivéve a Színésznő operai
nagyestélyijét, ami egyszerre újszerű
(kacér felsőrész), és hagyományos
(földig
érő, fodros, uszályos alsórész). A
Színész ruhája is napjaink kényelmes
viseletét hozza, viszont a testőrruha inkább
tengerésztiszti öltözetnek
látszik, tányérsapkával, nem sisakkal,
ahogy korábban láthattuk (Vígszínház
1966, Sopron 2006).
A
színészi alakítások
jutalomjátéknak
tekinthetők. Eszenyi Enikő
és Stohl András
minden lehetséges humorforrást
kihasznál, és az érte járó
nézői hálát, a tapsot azonnal learatja.
Tulajdonképpen az ő kettősükért telik meg a
nézőtér és a kétoldalt
felállított
pótszékek sora. A kritikust játszó Kern András is jól
bánik a szerep
poénjaival, ahogy Vári
Éva mama szerepben felségesen alkalmazza
éneklős,
behízelgő hangját. A szobalány
epizódszerepét Gilicze
Márta, a páholyos
jegyszedőt ezúttal Martin
Márta játszotta.
A második
felvonás
operajelenetében a Pillangókisasszony
motívumai csak akkor hangzanak fel,
amikor feltétlenül szükség van rá a
cselekmény továbbviteléhez. Az első és a
harmadik felvonásban főként Chopin-részletek
hangzanak bejátszásként, a
pianínón néha Eszenyi játszik, de
épp azt játssza, hogy nem tud zongorázni. A
zenefelelős (sound-design): Barna
Balázs. Kovács
Krisztina dramaturg jó
érzékkel hagyta ki az eredeti szövegből az efemer
információkat, pl. a
szereplők életkorára vonatkozókat.
Most
is csak azt állapíthatjuk meg, amit
eddig is tudtunk: Molnár Ferenc halhatatlan.
Budapest, 2015. április 2.
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣