Ratkó
József 1984-ben írt, majd a
rákövetkező évben Nyíregyházán
bemutatott, zajos országos sikert aratott
drámáját most (2015. 01. 30-án) a
budapesti Nemzeti Színház színpadán
láthattuk a debreceni Csokonai Nemzeti Színház
vendégjátékaként. István
király uralkodása, döntései, a magyarok
végleges
letelepítése és a katolikus vallás
erőszakos ráerőltetése a népre, a
törvények
kegyetlen betartatása, a magyarság
múltjának, a rovásírásnak,
pogány dalainak
és pogány (?) hitének kiirtása meglehetősen
nagy sikerrel, számos belső lázadás
leverése – másik oldalról a nép
megtartása, beillesztése
(többé-kevésbé)
Európai államai közé, és
önmagában maga az államalapítás,
aminek feltétele volt
a katolikus egyház megalapítása –
máig kísérő problémáink. Ehhez
járult még
Ratkó József személyes tragédiája
(kisfia elvesztése pár évvel korábban). Ha
nem tudnánk, hogy Ratkó József költő, akkor
is feltűnne a dráma különösen szép
nyelvezete, a táltos regölései, István
király imája. (Egyik érdekes mozzanata
az előadásnak az Ómagyar Mária-siralom
felidézése Imre herceg siratásakor.)
Ratkó drámája
néhány esemény felidézésében
ugyan eltér a
történelmi hűségtől (Géza fejedelmet
pogány szertartás szerint is temették,
Istvánnak lányai nem haltak meg gyermekkorban, a
történetírás szerint Vazult
István vakíttatta meg lázadásért
stb.), de ez nem von le semmit a dráma
értékéből,
hatásosságából. A darab erőssége
amúgy is az érvek és ellenérvek, gondolati
és főleg érzelmi összetűzések, István
kegyességének és egyben
kegyetlenségének
(a törvény mindenkori betartatása bárkivel
szemben) egyidejű be- és felmutatása.
A két világ, a pogány (?)
és a katolikus szembeállításával
kezdődik az előadás, egyik oldalon tüzeket gyújt a
táltos (atyácska, apácska, Óbéli
öreg – Bicskei
István m.v.), ősi képekkel ékesített
dobjával, regölésével
elsiratja az akkor meghalt Imre herceget (1031-ben).
Nevelésében neki is
szerepe volt, ha talán nem is akkora, mint a Főpapnak,
(Gellért) püspöknek (Szélyes
Imre m.v.). Később kettejük vitája,
beszélgetése, szinte évődése
különös
hangsúlyokat hordoz, a püspököt saját
„büdös” szűrjével takarja be.
Istvánnak (Szalma Tamás m.v.)
mindkettejükkel mély a
kapcsolata. A táltos gyerekkorát idézi, a
püspök már uralkodását. Ha nem is
őrlődik a két vallás között, de
mélységeiben érti a pogány hitet,
általában a
magyarok – a „magyari nép” –
lelkét, indulatait, szélsőséges
gondolkodását,
harci hevét. Az országnak azonban nyugalomra van
szüksége.
Sohasem tudjuk meg, mit vesztett az
ország Imre herceg
halálával, akinek
házasságából nem született gyermek.
Ennek oka sem egyértelmű.
István egyetlen felnőtt és már uralkodásra
kész fiát gyászolja, egyben szembetalálva
magát a nagy kérdéssel: ki lesz az utódja.
A hatalmi viszály felerősödik,
István utolsó „mentsvára”
Vászoly (Garay-Nagy
Tamás), akit itt nem az ő
parancsára vakítottak meg. István lát
esélyt arra, hogy Vászoly még vakon is
utódja
legyen, ezt azonban maga Vászoly nem vállalja. Orseolo
Pétert pedig István nem
akarja, elsősorban annak "hamis" jelleme miatt.
István egyre inkább egyedül
marad. Többekről említés
történik, akiket István végeztetett
ki/győzött le, Gizella királyné (Kubik
Anna) – igen hatásos, átélt
jelenetekben – utolsó magzatát siratva szinte
elátkozza Istvánt, aki mellett csak
„szánalomból” maradt, miután csupa
életképtelen gyermeke született Imrén
kívül, a püspök dolga végeztével
elmegy,
a táltos meghal, a magyari urak közül
életére törőket pedig éppen
kivégezteti.
István gyötrődik, gondolkodik,
gyászolja fiát, gyászolja
Vászoly szeme világát, lezárja a
táltos szemét, pogány szokás szerint
„eltemetve” „az ő hite szerint”.
Igen kifejezőek Kobzos Kiss Tamás dallamai,
énekei.
Ehhez szervesen kapcsolódik a kitépett nyelvű,
levágott kézfejű igric (Pető fia
– Fehérvári
Péter m.v.) megjelenése és az éneklő
botokra rovásírással írt, a latin
nyelvű énekek magyar fordításainak
felolvasása.
Jól működik az egyszerű, kifejező
díszlet, az emelkedő „dobogó”,
Imre herceg kőkoporsójával. (Díszlet- és
jelmeztetvező: Gyarmathy Ágnes). Nincs
díszes kettős trón, nincsenek díszes
uralkodói jelvények sem, István egyszerű fekete
hosszú ruhában jelenik meg, a magyari „urak”
(Csete – Bakota
Árpád, Zerénd –
Papp István,
Décse – Kardos M.
Róbert m.v.) is egyszerűbb régies
öltözékekben.
Mindez megfelel a dráma világának, amelyben
István nem elsősorban mint „a
hatalom” jelenik meg, bár kivégzésre
szemrebbenés nélkül ad ki parancsot.
Az előadást az a Csikos Sándor rendezte, aki
a nyíregyházi
ősbemutatón István király szerepét
alakította.
Valóban elgondolkodtató,
miért nem játsszák Ratkó darabját.
István
király imájának gyönyörű és
nagyon kifejező, mély értelmű szövege
például külön
„fut” az interneten. Talán Ratkó
személye is probléma? Vagy gondolatainak
mélysége, a ma is lappangó ellentmondások
felszínre hozása, István „emberi”,
apai szomorúságának megmutatása?
Feltehetően Szörényi-Bródy (szintén nem
ellentmondásmentes) „István, a
király”-ának nem mindennapi sikere is
bizonyára halványított
rajta.
Ratkó József nemzeti
drámáját azonban legalább ennyire
fontos ismernünk.
Budapest,
2015. január 31.
Györgypál
Katalin
♣
♣
♣
