Az egész
moliere-i életmű
legproblémásabb darabjáról van szó,
arról, aminek megírásába és
bemutatásába az
érsek, a papság belekötöttek, és nem
engedélyezték. XIV. Lajos, az író
pártfogója és mecénása állt
pártjára, engedélyezvén a Tartuffe udvari
színházi
bemutatását (1664, majd 1667-ben Az imposztor címmel,
1669-ben királyi
engedéllyel). Az egyház sosem bocsátott meg
Moliere-nek, Roules abbé a szerző
megégettetését követelte.
Égetés ugyan elmaradt, de holttestét nem a
szokásos
négy, hanem ötlábnyi mélyen helyezték
el a temetőben, mert ez már nem volt
szentelt föld.
Pedig a Tartuffe
nem a vallást,
nem a katolikus egyházat, és nem is papjait, vagy
egyházfiait bántja, se nem
azokat, akik hitüknek buzgó gyakorlói.
Kizárólag a vallásból élő
képmutató
vámszedőit, akik megtévesztik a hiszékeny
rajongókat. A darabot mindeddig Vas
István patinás verses fordításában
ismerhettük, most Parti Nagy
Lajos mai
nyelvünkhöz igazításában kapjuk a szabad
fordítást – prózában.
A Tartuffe nem
vígjáték, hanem –
ha elvesszük belőle a deus ex machinát –
tragédia. Az Örkény színházi
előadásban Bagossy
László
rendezésében, unos-untig elővarázsolt
verbális humorával
(szólások összekeverése, szleng erőltetett
használata, más irodalmi művek
szállóigéinek beiktatása) kacagtató
estét hoz létre, ahol a közönség
hasát
fogja a sok jól ismert obszcenitástól,
divatszavaktól, „rizsa” szövegektől.
A darab
meséje közismert. Orgon
a házába fogadja az ájtatos egyházfit, aki
bizalmasa lesz. Tartuffe azonban
csak látszólag istenfélő és buzgó,
valójában kihasználja jótevőjét,
csábítja
feleségét, elfogadja a rászálló
örökséget, pedig az Orgon gyermekeit és
második feleségét illetné meg. Amikor Orgon
saját szemével győződik meg arról, hogy
kígyót melengetett keblén, elűzi a
házából, de a ház már nem az
övé, Tartuffe
lesz az, aki nyeregben lévén, a családot akarja
kitúrni lakából, hogy ő
ülhessen helyükbe. Orgon azonban „politikailag”
sáros, nemcsak hiszékeny és
naiv, kegyvesztett barátja iratait rejtegeti, ezért
királyi megtorlás jár.
Orgonnak ezúttal szerencséje van, mert az uralkodó
átlátja a helyzetet,
igazságos, Tartuffe-öt elfogatja, a hiszékeny
családapának visszaadja javait.
Orgon gyermekei visszakerülnek apjuk kegyeibe, Mariane
férjhez mehet
szerelméhez, Damis-val, kitagadott fiával ismét
helyreáll az apa-fiú közti jó
viszony.
Bagossy
László rendezésében egy
modern lakás (vagy családi ház) nappali
szobájában játszódik a
történet, fehér
műbőr ülőgarnitúra, falba épített
televízió, íróasztal az összes
berendezés. A
szőnyegpadló is süppedős fehér textil
(díszlet: Bagossy Levente),
a szereplők
ruhái is a legutolsó divat szerintiek (jelmez: Ignjatovic Kristina), a
hozzájuk
tartozó okos telefonokkal és
távirányítókkal, fekete
aktatáskával, esernyővel.
A kellékek közé most besétált egy
bőrkorbács, hamut tartalmazó lavór,
húzós
bőrönd, nyers faágból faragott kereszt a
címszereplő nyakába. A mai kifacsart
nyelvezet és a tágas, kényelmes nappali szoba azt
sugallják, hogy Orgon és
családja kortársunk, akit hatalmába
kerített egy vallási fanatikus (szekta?),
ráadásul a gaz álszent Tartuffe hajszál
híján a szemünk előtt teszi
magáévá a
főhős ifjú feleségét (igazán nem sok
hiányzik hozzá), és ha nem történik
valami
csoda, anyagi és erkölcsi pusztulásba rántja
mindannyiukat. De éppen hogy csoda
történik, mert a jóságos király (!)
odafigyel a részletekre, szemmel tartja hű
alattvalóit, és nem engedi, hogy egy
szélhámos tönkretegye a hon polgárát.
Emberei végeznek Tartuffe-fel, majd úgy rendezik be a
jelenetet, mintha
öngyilkos lett volna. Ott vannak a fotósok, szóvivő,
riporter, filmfelvétel,
ahogy azt szokták intézni. Tartuffe, az
alávaló elnyeri méltó
büntetését,
Orgonnak pedig hálásnak kell lennie a
továbbiakban, hiszen ez az ára annak, hogy
neki is vaj volt a fején.
Erről szól
az Örkény Színház Tartuffe-je, amit a
közönség a süket szövegelés
okán végigkacag, majd a végén
vastapsol. Znamenák
István (Orgon) fürdik a neki való szerep
megformálásában,
alakítása kidolgozott az utolsó mozdulatig. Nagy Zsolt (Tartuffe)
hasonlóan jó
választás, magabiztos szélhámos
illúzióját keltve. Pogány Judit
(Pernelle-né) a
végletes és komikus aggódást
testesíti meg nagymama szerepben, az irha bekecs
viselet még rusztikussá is teszi. Kerekes Éva (Dorine) cserfes
nőszemély,
nagyszájú, nem is szobalányt játszik, hisz
mai életünkben anakronisztikus
figura lenne, inkább a család rokona, esetleg közeli
barátként osztogatja
fricskáit, s próbál rendet tenni
Orgonéknál. Pálya
Pompónia e.h. (Elmira) kis
bizonytalansággal, de végül hitelesen
alakítja a feleséget, ugyancsak
visszafogott Csuja Imre
(Cléante) a nagybácsi kissé hálátlan
figurájaként. Jók
a fiatalok is, elsősorban Dóra
Béla e.h. (Damis), Patkós
Márton e.h. (Valér), Kókai Tünde e.h.
(Mariane), Jéger Zsombor
e.h. (Tartuffe titkára), fiatalos
hévvel vesznek részt az előadásban, az ő feladatuk
nem a nevettetés.
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara.
Ezúttal nem volt zenei aláfestés, sem
kísérőzene, sem hangszeres játék, viszont
időnként a színpadi televízióban
láthattunk részleteket egy rock koncertből,
majd tengeri állatokról szóló
ismeretterjesztő, illetve gyerekműsorból. Az
ízelítők igazán rövidek voltak.
Budapest, 2015. január 18.
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣
