Shakespeare
nagy formátumú drámáinak színpadra
állítása
mindig ünnep. Ilyen hangulatban vártuk Alföldi Róbert rendezésében
a Julius
Caesart is a Vígszínház
színpadán, új fordításban (Fekete Ádám f.h.
és Forgách
András munkája, dramaturg: Vörös Róbert), a
Vígszínház legjobb színészeinek
és
vendégművésszel a számos szerepben. A
drámát Vörösmarty
fordításában 1842 óta
játszották/játsszák hazai
színpadokon.
Ha jól ismernénk a
történelemnek azt a korszakát – ami nem
elvárható –, akkor is nehéz lenne
kiismernünk magunkat a történtekben. A
konkrét történések azonban sokszor (?) csak
ürügyül szolgálnak ahhoz, amit
(manapság elsősorban a rendező) mondani akar.
Ami most elénk tárult:
attól félve, hogy a hatalma teljében
lévő, de emberi gyarlóságokkal is bőven rendelkező
Caesar (Hegedűs D. Géza
nagyon
emberi megformálásában) királyi (azaz itt
zsarnoki) hatalomhoz jut, megölik,
ezzel az egyetlen cselekedettel máris valamiféle
szabadságot remélve. Szabadság
helyett polgárháború következik, a
számukra elveszett philippi ütközet után
pedig éppen azok az emberek lesznek öngyilkosok –
Brutus (László Zsolt
m.v.)
és Cassius (Hevér
Gábor) –, akik a szabadságot hozták
volna – gyilkosság árán.
Ez így önmagában sem egyszerű
történet, bármennyire is annak
tűnjön.
Valóban meg kellett ölni Caesart?
Valóban egyeduralomra
tört? Valóban csak ő volt az akadálya a
szabadságnak? Milyen szabadságnak?
Miért nem készültek fel az összeesküvők
arra, mi következzék a gyilkosság után?
(Egyáltalában fel lehetett volna igazán
készülni erre?)
Alföldi rendezése emberközelbe
hozza a történelem nagy és
kevésbé nagy alakjait. Nemcsak azzal, hogy nincsenek
teljesen korhű öltözékek
(de pl. a csatában részben igen, jelmez: Szlávik Júlia),
óriási óra lóg be a
színpad közepén, és a módos
szenátorok csuklóján hatalmas karóra
tündököl,
hanem emberi gesztusokkal, külön történeteikkel,
szerelemmel (még ha kevés a
női szereplő, beszélni azért lehet róluk),
tétovasággal, emberi hiúsággal.
Caesar például előbb hallgat feleségére,
Calpurniára (Herczeg Adrienn,) aznap otthon is maradna
– de
könnyűszerrel elcsábítható
hiúsága okán, ha királyi cím
várhat rá a
„hivatalban”, amit azonnal elhisz.
Fontosak a dátumok: március idusa
van. Ezt a szolgának a
naptárban külön meg kell néznie (Julius Caesar
által bevezetett új naptárra
utalva).
Valódi hőse a
drámának természetesen Brutus, aki nemeslelkű,
erkölcsi magaslaton áll, az „antik világ
férfi eszménye”. A közjó miatt
szövetkezik végül az összeesküvőkkel (akik
olykor „forradalmárok”-nak vélik
magukat, igaz, elég tétován). Azért akarja
csupán megölni Caesart, mert a
tapasztalatok szerint hátha ő is visszaél majd a
hatalmával (király = zsarnok).
Hezitálása számottevő,
nehezen dönt, de jobban szereti
Rómát, mint Caesart – és ez elég
ahhoz, hogy csatlakozzon az összeesküvőkhöz.
Caesar „teteme” a sok
késszúrás után meglehetősen bizarr,
könnyű fellázítani vele a népet. Meg is teszi
Antonius, Brutus meg sosem hiszi
el, hogy Antonius ellene fog tenni. Túlzott
jólelkűsége vesztét okozza: nem öli meg
Antoniust, és hagyja beszélni Caesar
temetésén. („Temetni jöttem Caesart, nem
dicsérni…”) Amit Brutus gondol, nagyon
szép, de jól érzékelhetően a gyakorlatban
(az „élet”-ben) követhetetlen, amivel
Cassius is szembesíti heves vitájukban. Mindezt László Zsolt
valóban kiválóan
állítja elénk.
Brutus felesége, Portia (Járó Zsuzsa) sem
akárki: Cato
lánya, okos, művelt és önfeláldozó,
bántja, hogy férje nem osztja meg vele súlyos
és komor titkát. Öngyilkos lesz, miután
férje harcolni ment…
A gyilkosságra készülve a
szenátorok (összeesküvők) szinte
lassított felvételben mozognak. A csatában viszont
rengeteget rohangálnak,
ahányszor berohannak, egyre véresebbek,
fáradtabbak – a harcot nem látjuk, az
eredményét, következményeit igen.
Cassius és Brutus vehemens vitája
(sardisi találkozásuk)
nagyon is emberi, különbözőségük
plasztikusan megmutatkozik. Mind Cassius, mind
Brutus külön-külön véghezvitt
öngyilkossága is igen hatásos.
Marcus Antonius (Stohl András) előbb
felelőtlen
fiatalemberként jelenik meg, semmi jele annak, hogy
később dicsőséges hadvezér
lehet belőle, vagy hogy Caesar halála után halállistákat
gyárt. Mesteri a néplázítása Caesar
teteme fölött, itt már
megmutatja képességeit, keménységét,
céltudatosságát is.
Nagyszerű rendezői megoldások vannak.
Antonius beszédét pl.
TV-készülékeken nézik az emberek (a
„plebs”), közben különböző
beszólásokat
hallunk, nassolnak, káromkodnak, ahogy ma tévéznek
az emberek. Lázongóvá könnyű
feltüzelni a népet, akiket otthagyva,
törni-zúzni kezdenek a rombolás
öröméért.
Antonius az események során egyre
keményebbé válik, bár nem éri el
Octavius
Caesar (Varju Kálmán)
teljes ridegségét. Fontos és jellegzetes Octavius
Caesar
alakja Antonius mellett, sőt, a végén már
elé is áll, szó szerint ugyanazt
elmondva, mint Antonius, de erőteljesebben.
Sok szereplő támasztja
alá, színesíti, élővé teszi az
eseményeket: Casca – Fesztbaum
Béla, Decius – Csőre
Gábor, Cinna – Józan
László, az
idős Caius Ligarius – Rajhona
Ádám, Marullus – Telekes Péter,
Attemidorus – Karácsonyi
Zoltán; a Suszter, akit megölnek a
„semmiért” – Gados
Béla.
A Jós (Harkányi
Endre) és az őt támogató feleség (Venczel
Vera) megjelenése, játéka megható.
Akkor is elzavarják őket, természetesen,
amikor a Jós a szeretetről beszélne.
További szereplők: Trebonius – Lajos András, Cimber
– Gere
Dénes Ákos, Lepidus – Lázár Balázs,
Messala – Fábián
Szabolcs e.h., Flavius – Fehér
Balázs Benő,
Lucius – Csapó Attila
e.h., Plebejus: Papp Dániel,
Öreg
római: Leisen Antal.
Jellegzetes a díszlet:
keresztben a színpadon magas keskeny
„fennsík” fából, sok lépcsővel
elöl-hátul, csak a
lépcsősorokat megmászva
lehetséges előre-, vagy éppen hátramenni a
színpadon. Egyes jelenetekben mai ülőbútorokat
is használnak. A
színpadot kétoldalt óriási,
mozgatható állatmotívum „falak”
uralják, amelyek
olykor összetolva akár búvóhelyül is
szolgálnak. (A díszletet El Kazovszkij motívumainak
felhasználásával Menczel
Róbert tervezte.)
A végén Brutus
(és vele a tisztesség?) elsiratása az Egmont
nyitánnyal (!) elgondolkodtató.
Mit akarhat a rendező, és mit akarhatunk
mi látni belőle?
Caesar még nem király, de
megölik, hátha mégiscsak az lesz,
és akkor majd hátha ő is visszaél a
hatalmával – ezek megelőlegezett félelmek,
amik a gondolkodás útjába állnak.
„Nem szabad megölni” a zsarnokot (sem), mert
nem hoz megoldás, mert a gyilkosok pusztulásához
vezet? („Kard által vész…”)
Átvitt
értelemben is működik?
Brutus, felesége
halálhírére is munkába – harcba
–
„menekül”, más kiút nem is
létezik?
Az előadásban nagyon sok a
vér, felráznak az erős hangeffektusok
(pl. a nép zúgolódását, vagy
éljenzését jelezve), az összeesküvők az
esőben
bőrig áznak. De csalóka is az előadás:
helyenként akár unalmasnak is
vélhetnénk, míg nézzük-hallgatjuk
(olykor sajnos nem túl tisztán, különösen
a
háttal állóknál), aztán lassan
felszínre kerülnek bennünk a
részletkérdések is,
az egésznek a lényege pedig bennünk motoszkál
sokáig: egyáltalában létezhet
„igazi” megoldás…?
Budapest,
2014. december 08.
Megjelent a
Kláris 15/2. számában
Györgypál
Katalin
♣
♣
♣
