Kamaradarabként láthatjuk Dömötör András rendezésében
Peter Weiss:
Jean-Paul Marat üldöztetése és
meggyilkolása, a charentoni elmegyógyintézet
színjátszó csoportjának
előadásában, De Sade úr
irányítása alatt, a Kamrában
alcímmel, de már csak M/S főcímmel.
Fordítóként Görgey
Gábort jelölik, de
feltűnik Térey János
neve is mint dalszövegek írójáé.
És már a szórólapon
Kikiáltókként találkozunk Jordán Adél és
Tasnádi Bence nevével.
Belépve a Kamra nézőterére,
egy nem túl hosszú, modern
metrókocsi terpeszkedik a sötétben. Ebben a
metrókocsiban játszódik a darab
szünet nélkül, közel 2 órában.
Ahogy kivilágosodik az amúgy kicsi színpad,
egyértelművé válik, hogy a metrókocsi
üvegablakain és ajtajain keresztül
látható
háttér is fontos szerepet kap: elsősorban ott ül a
(háromtagú) zenekar
(zeneszerző: Kákonyi
Árpád, Matkó Tamás),
középen az óriási dobbal.
Mögöttük
pedig folytonosan kép fut nekünk balról jobbra hol
lassabban, hol gyorsabban,
néha kivehetők ember alakok is. (Mozgóképtervező: Taskovics Éva, Balogh Balázs.)
A metró kocsijában mozdulatlan
két alak fogadja a nézőket:
középen sárga festékes vödörrel
(természetesen kád funkcióban) Marat (Kovács
Lehel) maga elé meredten, szinte összekuporodva, a
kocsi egyik sarkában pedig
De Sade márki (Fekete Ernő)
rezignáltan, kezében egy könyvvel.
Aztán már gyorsan pereg az
előadás megállás nélkül a két
óra
alatt.
Próbáljuk megérteni
Dömötör András
interpretációját.
Nyilvánvalóan sokat húztak
a darabból. (Dramaturg Perczel
Enikő).
Az igazi kérdés az: minek az érdekében, mit
kívánnak hangsúlyozni?! A
forradalmat? Erre bőséggel történnek
utalások. A forradalom félresiklását, a
hullák ezreivel kirakott, végül
császárságba vivő utat? Erre is vannak
utalások
(az előadás végén a kistermetű, meggyilkolt Marat
„átlényegül” Napóleonná, a
metrókocsi üvegablakai mögül néz le a
„nép”-re). Vagy De Sade márki szinte
meghasonlását, elfordulását a
világtól szeretnék megmutatni? Hangsúlyosan
megjelenik,
előttünk van. Vagy azt, hogy az egyetlen „igazi”
forradalmár – nem éppen
„forradalmi” múlttal – egy bőrbeteg, lassan
megbomló agyú ember, aki
kiáltványát írja a levegőbe?
Beleérthetjük ezt is. Mindezt együtt
érzékeljük-látjuk-halljuk.
Ugyanakkor egy pillanatra sem (lenne) szabad
elfelejtenünk,
hogy mindezt egy elmegyógyintézetbeli –
Állami Intézmény (!) – ápoltjai
(nyilván „művészetterápiás”
célzattal) adják elő jóval később,
éppen ma, de
visszautalva 1893-ra is (ekkor ölték meg Marat-t), de a
Magyar Köztársaság
kikiáltásának
napjára, meg az előadás mindenkori napjára is.
Túl nagy elégedetlenség, lázadás
az Állammal szemben eleve kizárt. Itt-ott azonban
tökéletes az áthallás. A
végén azonban a „Nemzet!
Együttműködés!” ki tudja, hányszori,
egyre erőteljesebb
kórus-ismétlése nem a
forradalom-csinálás felhívó,
lázító jelszavai. Jószerivel
nincs, nem is lenne ki, vagy mi ellen.
Az előadás
mozgalmasságával, számos dalával,
hangeffektusaival, mozdulatsoraival, nem utolsósorban a
márki
„megkorbácsolásával” –
valóban hatásos, szerencsére nem
túlságosan naturalisztikus
megoldású. Utóbbi jelenetben éppen
eléggé taszító már az is, amit
– felénk
fordulva – szép sorban elmond a forradalomról. A
pici térben teljes a színészek
játékának az összhangja Szacsvay László
nagyon csendes, szinte meg sem szólaló,
mégis mindent
látó-figyelő-irányító
Főápolója felügyelete alatt. Még arra is
van kellő gondja, hogy az ápolt Duperret (Dankó István), a
szerepét
felhasználva, ne éljen vissza nagy vonzalmában
Charlotte Corday, a beteg hölgy (Pálos
Hanna) iránt – aki itt nem annyira
„alvajáró”, mint ahogy Peter Weiss ezt
eredetileg „előírja”. A fehér ruha az
ormótlan bakanccsal tökéletes. (Díszlet-
jelmeztervező Kálmán
Eszter.) A lány bávatag olykor annyira, hogy
hiteles
legyen, ugyanakkor akrobata mozdulatokra is képes nemegyszer.
(Talán azért is,
hogy még mozgalmasabb legyen az előadás.)
A darabba eredetileg nem meglévő mozzanat
is bekerült, pl.
az igazgató (Coulmier – Rajkai
Zoltán) furcsa, hirtelen leváltása. A
Főápoló
azonnal nyugtatót ad a szájába neki is, befogadva
ápoltjai közé…
Nagyon kifejező mozdulatsorokat és
együttmozgásokat látunk
(mozgás: Hegymegi
Máté, munkatárs: Rajkai
Zoltán), részben megint csak a
szereplők beteg voltára is utalva.
Erőteljesek a dalszövegek, nem
különösebben trágárak sem. Az
előadás egésze részben az eredeti dráma
sűrű szövete és többsíkú
megoldása
miatt nem könnyen követhető, de végtére is a
francia forradalom tanait nem
innen szükséges megismernünk. Ahhoz
például, hogy megtudjuk, kiknek a neveit és
főleg miért sorolja Charlotte – ráadásul
egyre halkabban – Marat-nak a
gyilkosság előtt, nem is elég az iskolai
történelem tankönyv. Maga a jelenet
azonban nagyon is kifejező: mennyire eltávolodhatnak
egymástól a valamikor
elveikben összetartozó emberek.
A lényeg, úgy véljük,
eljut a nézőkhöz. Marat minden (naiv?)
hite, Roux (Mészáros
Béla) minden lázító beszéde
(amikor éppen nem tömték tele
nyugtatóval – hiszen elmegyógyintézetben
vagyunk), Charlotte minden naiv elszántsága
mellett és ellenére („megöl egyet, hogy
megmentsen ezreket”) a nép továbbra is
éhezik, és tovább tombol az erőszak, a
gyilkosságok szörnyű sora.
Marat mögött, mellett ott a
gondoskodó nő: Simonne Evrard.
Akit itt most speciel férfi alakít (Takátsy Péter), aki
óvná szerelmét. És a
„nagy, szent” Marat alighanem meg szokta ütni őt
– a kellő ellentétet
felmutatva az „ember” és a „szent
forradalmár” magatartása között.
Nekünk pedig nem biztos, hogy
állást kell foglalnunk –
különösen nem egyértelműen, mindent tudóan
– a forradalmak lelkületéről, mi
több, szükségességéről és
embertelenségéről. Amúgy sem minket
kérdeznének, ha
ilyesmire kerülne sor. Pontosabban: feltehetően nem
kérdeznének meg senkit,
inkább csinálnák, ahogy indulataik vinnék
őket.
Mindenesetre az ápoltak
„lázadása” a metrókocsi
fogantyúit
letépve, zajkeltésre használva szinte
félelmetes. Pedig csak „ápoltak”…
Budapest,
2014. november 28.
Megjelent a
Kláris 15/2. számában
Györgypál
Katalin
♣
♣
♣
