Divatos lett Peter Weiss hosszú
című drámája (Jean
Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása,
a charentoni elmegyógyintézet
színjátszó csoportjának
előadásában, de Sade úr
irányítása alatt), egyszerre
két társulat is műsorra tűzte, igaz, az Átrium
Film-Színház „Merénylet” címen
mutatta be. (Kultikus előadás volt a 70-es években a
Nemzeti Színházban,
illetve 1981-ben Kaposvárott.) A Kamra pici
színpadára ezúttal Dömötör András
rendezte-aktualizálta ezt a rendkívül
képlékeny, szinte minden társadalmi helyzetre
érvényessé tehető művet. Valami mindig bejön
belőle, időnként mellbe vág egy
kiszólás, ismerős szituáció,
aktuális politikai
háttér-információ. Pláne, hogy
Görgey Gábor
fordítását Térey
János igazította a mai nyelvhez, és nemcsak
dalszövegeket írt, ahogy a szórólapon
feltüntették.
A Kamrában
az elmegyógyintézet
egy metrószerelvény egyik kocsijává
változott, a szerelvény mögött elfut
közelmúlti történelmünk
néhány epizódja (tüntetők, rendőrök,
háztömbök,
robbantás). A kocsi azonban áll, sőt a vezetőfülke
zárva, nem lehet bejutni, az
ajtók néha azért kinyílnak, de csak kevesen
élnek az időnkénti kiszállással,
később ők is visszajönnek a kocsiba (díszlet,
jelmez: Kálmán Eszter). Zárt
világ ez a szónak mindenféle
értelmében. A két kikiáltót (Jordán Adél, Tasnádi
Bence) mintha dróton rángatnák, Charlotte
Corday és Marat pedig nem jut el az
„előadásig”, mert mindig csak
próbálnak, mire a gyilkosságra kerül sor,
Marat
feláll, otthagyja a székét és a
festékes vödröt, amiben addig a lábát
áztatta.
Semmi nem úgy működik, ahogy kellene.
Természetesen
minden más eleme is
a rendezésnek metaforikus, hiszen arról szól, hogy
hiába volt egy nemrégi
történelmi változás [jelen esetben nem
forradalom, hanem a
rendszervált(oztat)ás 25 éve], nem mentünk
vele semmire, elhibáztuk a
felkínált demokrácia
megvalósítását, egy
helyben toporgunk, legfeljebb csak ágálunk, ha valami nem
tetszik. Nincs kiút
sehová. Az őrültek háza mint metafora itt is
hangsúlyos, hiszen az őrület lesz
a normális, a szerepjátszás a realitás (ld.
még Dürrenmatt A
fizikusok),
időnként a főápoló súg az
igazgatónak, aki játssza a nyugodtat. Amikor
később leváltják,
kénytelen beállni a többiek közé.
A két
főszereplő is másképp
viselkedik, mint ahogy Peter Weiss-nél megtapasztaltuk. De Sade
márki egy ideig
megbújik egy sarokban, később ugyan
diktátorrá válik a szemünk előtt, ám
Marat
nem lesz igazi ellenségévé. Úgy tűnik,
összebeszéltek, aminek következtében
elmarad a késelés. És hogy ne felejtsük el,
hol vagyunk, a metrókocsi falán
függ a Katona műsorán szereplő Beckett-darab, a
„Godot-ra várva” plakátja.
Mindehhez
sikerült megnyerni a
színészeket, akik a rendezői utasítás
alapján játszanak. A márkit alakító
Fekete Ernő egyre nagyobb
szerepekben egyre jobb alakításokat nyújt, itt is
remek. Marat szerepében Kovács
Lehel hálátlan feladat, ráadásul
illúziótlan. A
Marat feleségét játszó Takátsy Péter
nőimitátorként jelenik meg, ami ötletnek
furcsa, az alakítás viszont tökéletes.
Charlotte Corday-t Pálos
Hanna alakítja,
a joviális igazgatót Rajkai
Zoltán, a főápolót Szacsvay László.
Szacsvay
kijátssza a figura összes humorlehetőségét,
az ápoló karakter eltűnik, inkább házmester
vagy gondnok feladatkörben látjuk, de mindig cinikusan
áll hozzá a
tevékenységhez. Kellően harsány volt a két
kikiáltó, Jordán Adél és
Tasnádi
Bence. Jól illeszkedett a többiek
játékához Dankó
István (Duperret) és Mészáros
Béla (Jacques Roux).
A
háttérben (a metrókocsi mögötti
térben) két zenész ült, Kákonyi Árpád és Matkó Tamás, ők
adták a ritmust,
kísérték a „mozgalmi” dalokat,
zörejeket produkáltak, a tapsrend (ezt be is
mondják a végén) után pedig saját
improvizált zenélésükkel
szórakoztatták a
hazamenni készülő közönséget. Ez
utóbbi kellemes, jó érzést nyújtott.
Budapest, 2014. november 29.
Földesdy
Gabriella
♣
♣
♣