Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

KRIPLI MARI

Spinoza Színház

Plesch János „kétségtelenül briliáns, mégis gyakran sarlatánnak nevezett orvos, egy szenvedélyes műélvező és egy jószemű, de dilettáns műértő figurája”; illetve „különös képességű és sorsú orvos és társasági ember”, akit Einstein barátsága, Keynes tisztelete, valamint többek között Max Slevogt és Dani Karavan műalkotása tett halhatatlanná”. http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/egy_szines_mellekalak.1693.html?module=38&pageid=0

Számunkra pedig inkább Jászai Mari fellángoló, utolsó szerelme éppen őiránta.

„Jászai Mari (születéskori neve: Krippel Mária, a szül. anyakönyv szerint Kripl Maria Anna  (Ászár, 1850-Budapest, 1926) a „Nemzeti Színház nagyasszonya. Édesapja Krippel József ácsmester, édesanyja Keszey Julianna. Már 10 évesen pesztonkaként dolgozott, majd szolgáló lett Bécsben és Budapesten, markotányosnő a königgrätzi csatában. 1866-ban, tizenhat évesen Hubay Gusztáv társulata után szökött Székesfehérvárra, és statisztálni kezdett. 1867-ben már Budán játszott, 1869-ben a kolozsvári színházhoz szegődött. Budai tartózkodása alatt ismerkedett meg első férjével, Kassai Vidor komikussal, akitől két év házasság után vált el. 1872-ben lett tagja a budapesti Nemzeti Színháznak, melyhez haláláig hűséges maradt, bár egy évre, 1900-ban a Vígszínházba szerződött, 1901-től a Nemzeti örökös tagja. Bemutatkozó előadásában Bánk Bán Gertrudisát játszotta. Őstehetség volt, ismereteit folyamatos tanulással mélyítette. Mindenekelőtt tragikus sorsú szerepekben tündökölt, Shakespeare nőalakjait, Antigonét, Jokasztét és Élektrát, Kleopátrát, Margit királynét, Lady Macbethet, Volumniát, Gonerilt, Konstanciát, a Rómeó és Júliában a dajkát és Capuletnét formálta meg kiemelkedő tehetséggel. Utolsó szerepe Gloucester özvegye volt a III. Richárdban. Tehetségesen és szívesen szavalta Petőfi Sándor verseit – például munkásoknak szervezett előadóesteken. Összesen mintegy 300 szerepet játszott. Halála után nyilvánosságra került naplója, jegyzetei színháztörténeti szempontból is értékesek az utókor számára.” (http://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%A1szai_Mari – részletek)

Adatok, melyekhez könnyen hozzáférhetünk. Szavak.

És adott a különös, jellegzetes Spinoza (Szín)ház a Dob utcában. Zsidó negyed, a Spinoza Ház (és kocsmák, nyitott kirakatú fodrászatok) közelében ott áll az emlékmű és az emléktábla a zsidó családokat mentett svéd diplomatáról.

A Spinoza Színházba a hangulatos, régi divatú, élő zenének – bárzongorista játékának – kíséretében lehet bejutni. Pici színpad, pici nézőtér. A pici színpadon a középpontban kerek, ódivatú asztal, egy kemény szék, kicsit oldalt régies spanyolfal cifra keretű tükörrel. És kellékek az asztalon: pár újság, pár boríték-levél. Hátul egy fogas, néhány ruhadarabbal. Több nem is kell Lázár Katinak ahhoz, hogy szemünk előtt életre keltse a 60 éves, életkorának tudatában lévő szerelmes, másik oldalról kivételes tehetségű asszonyt. A másfél órás monodrámából tökéletesen kiviláglik „Kripli” Mari, a friss szakítás fájdalmával. De szemünk előtt megjelenik a fiatal, szép leány és asszony, sőt a szenvedő, rossz sorban élő gyereklány. Még a 16 éves „markotányosnő” is, aztán a kezdő színésznő, és a sokat és sokszor csalódott ember. Asszonyként számos férfiban, színésznőként számos színházigazgatóban, intendánsban, pályatársban. A történetet, történelmet az ő szemével látjuk. A jótékonykodásával gyűjtött pénzek ellopását. Óriási, letagadhatatlan sikereit, melyeknek mi már nem lehetünk tanúi, elképzelni tudjuk csupán. Végigkövetjük életét, ha nem is szoros (és talán unalmas?) időrendben.

Igaza van-e, vagy sem – nem tisztünk eldönteni, és főleg, nem is fontos. Egy kimagaslóan tehetséges ember nézetei, átélése, világlátása, művészete kel életre, akinek művészete ki tudja, honnan, miből jött, és halálával szétfoszlott. Lázár Kati egészen különlegesen formálja meg Jászai alakját, és nem véletlenül. Olyan átfedések, finom utalások vannak előadásában, amiket olykor szinte észre sem veszünk, annyira természetesek. Kivétel talán Kaposvár említése – ott Jászai biztosan nem járhatott, annál inkább emlékezetes évek Lázár Kati – és valamennyiünk – számára. Ezt érzékelteti Lázár Kati részéről a leheletnyi megállás.

Átváltásai Jászai színpadi szerepeiből az élő, öntudatos emberhez, a színpadon kiragyogó, az életben azonban élni nem tudó asszonyhoz követhetetlen. Szó szerint pillanatról pillanatra változik, észre sem venni józan ésszel, tudattal, hogy mikor, hogyan történik egy-egy átváltás. Kosztüm sem kell, minek is. Elég egy nagy kalap, amit pillanatok alatt ledob magáról, pár percig a kabát alatti fehér lepelszerű alsónemű, az is lekerül róla, és marad egy egyszerű, fekete kombiné, nem túl hosszú és nem túl rövid, „topán” nélkül. Egy kis, fehér kendő, meg egy furcsa, fekete fejfedő… Egyszóval, zseniális.

Plesch Jánosról legalább néhány sort pedig azért idéztem, mert nyilvánvalóan nem hétköznapi ember volt ő sem. Fiatalon még nem tudhatta senki későbbi regényes életét, vitatott és vitathatatlan sikereit, de Jászai érzékei alapvetően jól működtek e téren is. Ilyen értelemben „nem akárki” volt utolsó és mély szerelme. Sőt, talán az egyetlen?

Sejtettük, hogy Lázár Kati nem alap nélkül választotta Jászai Mari alakját arra, hogy számunkra megformálja. De más sejteni, és más megbizonyosodni róla. Mi, akik láthattuk, kivételezetteknek érezhetjük magunkat.

Nem beszélve arról, hogy még fizikai teljesítményként is jelentős a másfél órás, dinamikus, intenzív játék. De hát Jászait mint színészt és mint embert nem is lehetne másként életre kelteni.

Budapest, 2014. november 13.

Györgypál Katalin

 

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©