Viktor Rizsakov rendező a
bemutató előtti egy órában a színház
első emeleti halljában tartott egy
eligazító beszédet arról, hogyan s
miért rendezte meg Gorkij
darabját. Az
iskolában – még annakidején –
elmagyarázta a tanár, hogy miről szól az Éjjeli
menedékhely, de ő később rájött, nem
ért vele egyet. Szerinte a dráma rólunk
szól, mindnyájunkról, akik szenvedünk a
bennünket körülvevő lélektelen
pénzvilágtól, amibe belefásultunk,
és már észre sem vesszük. Éveken
át (talán
egész életünkben) képletesen cipeljük
bábjainkat, mint ránk nehezedő terhet. A
színpadon most ezek a bábok valóságosan is
jelen vannak, a színészek magukkal
vonszolják őket, csak sokára tudnak megszabadulni
tőlük, hogy önmaguk
lehessenek.
Az egész
világ menedékhellyé
változott, a szegénység nem anyagi
természetű, hanem lelki. Védtelenek vagyunk
a korszellemmel szemben, a pénz uralma fenyeget bennünket,
úgy tévedünk el,
mint Kafka „A kastély” c. regényének
szereplői – ezen elvek mentén került
megrendezésre Gorkij klasszikus műve, remélve, hogy
felismerjük magunkat a
fehér ruhás-sapkás szereplőkben, illetve
bábjaikban.
A színpad
egy, a nézőtér felé
lejtős sík terület, sivár, kietlen, mintha sivatag
lenne, a hátul ülő színészek
az előadás kezdetekor előrejönnek és felveszik
fekete ruhában ülő bábjaikat,
hogy a történet elmondása idején végig
cipeljék. A vetített háttér sivár
tájat
mutat lombtalan fával, de ez is hamarosan eltűnik, egy
vetítővászon apró képe
jön helyette, ami egyre növekszik, betölti az
egész hátteret, majd eltűnik a
zsinórpadláson. Ez a mesterséges miliő nem teszi
lehetővé, hogy Gorkij szereplőit
egyenként megismerjük, és sorsukba
képzeljük magunkat. Elidegenít bennünket a
szereplőktől, mintha csak a kilúgozott lényüket
ismernénk meg, nem a hús-vér
embert.
A rendező
kivételt tett Luka
alakjával, aki nem cipel bábot magával,
öltözete nem fehér
„elmegyógyintézeti”
egyenruha, hanem nadrág-zakó. Jön, magával
ragadja vigasztaló szavaival a kis
közösség tagjait, majd a tulajdonos (Kosztiljov)
elzavarja. Bár Luka az egyik
főszereplő, mégsem tudjuk, kicsoda (ez Gorkijnál is
így van), de most még a
rendező sem foglal állást arról, jót tesz,
vagy rosszat a többieknek.
Az a
probléma Rizsakov
rendezésével, hogy a színpadon megjelenő emberi
sorsok nem állnak össze egy
kerek történetté, ami elengedhetetlen lenne egy
drámában. Rizsakov abszurdot
csinált az „Éjjeli menedékhely”-ből,
így mások lettek a szabályok. Ha nincs
végigvitt történet, akkor akció sincs a
színpadon, így Gorkij eredeti
elgondolása, miszerint a tolvaj Vaszka Pepel, akarata
ellenére verekedés közben
megöli Kosztiljovot, és ezzel kikerül a
közösségből, nem válik központi
jelenetté. Mi, nézők is csak távoli
hangbejátszásból tudjuk meg az eseményt. A
többiek problémája, mint Anna haldoklása vagy
a színész alkoholizmusa, a báró
elszegényedése, Nasztya prostituált múltja,
Natasa kiszolgáltatottsága,
Vaszilisza gonosz indulatai húga és volt szeretője, Pepel
iránt, Szatyin
nihilizmusa, mind-mind környezetéből kiragadott emberi
probléma, ami nem lenne
baj, csak lóg a levegőben, legtöbb esetben
szövegfelmondás marad, nem megélt
tragédia.
Azt kellene
éreznünk, hogy rólunk
szól, amit a színpadon látunk, hallunk, de sajnos
nem érezzük. Az előadás még
azzal is nehezíti helyzetünket, hogy a
háttérhangon elmesélt Vaszka Pepel és
Kosztiljov közti konfliktus (amelyben Pepel megöli a
férfit) után az összes
szereplő fehér frottír köntösben,
napszemüvegben napozik a tenger partján,
ahová már nem cipelik bábjaikat,
valószínű, hogy útközben ledobták,
megszabadultak tőle. Itt kerül sor Násztya
vallomására, Szatyin híres
monológjára, amiben tudatja velünk, hogy az embert
nem sajnálni, hanem szeretni
kell. A Színész pedig maga jön be záró
momentumként, és jelenti be, hogy
felakasztotta magát (talán az éteri
testében van csak jelen). A Szatyin-féle
híres mondat is elhangzik: „elrontotta a
játékot”. De ezzel még nem fejeződik
be az előadás, mert a színészek egy orosz dalt
adnak elő ráadásként. Ez utóbbi
úgy hat, mintha egy műkedvelő vidéki előadáson
ülnénk, és a színpadon azon
igyekeznének, hogy ha eddig nem is produkáltak magas
színvonalon, legalább ez a
kis dal kárpótolja a közönséget a
hiányosságokért. A színészek
kórusának
funkciója ismeretlen, de ünneplés jellege van,
lehet, Törőcsik Mari
köszöntésére szolgál, aki az
előadás fénypontja, hisz Luka alakját
természetes
bájával ruházza fel. Minden szempontból
kiemelkedik a szerepek és a színészek
közül.
Fordító
és dramaturg: Kozma
András, díszlet és jelmez: Maria Tregubova, Alekszej Tregubov, zeneszerző:
Alekszandr Manockov,
video-látvány: Vlagyimir
Guszev, bábkészítő: Haraszti
Janka, Bérczi Katalin. A színészek
végrehajtották a rendező akaratát, ahogy
kell: Varga József
(Kosztiljov), Szűcs Nelli
(Vaszilisza), Trokán
Nóra (Natasa),
Szarvas József
(Medvegyev, rendőr), Pál
András (Vaszka Pepel), Tóth
László
(Klescs lakatos), Huszárik
Kata (Anna), Tompos
Kátya (Nasztya), Tóth
Auguszta
(Kvasnya), Rácz József (Bubnov), Ivaskovics
Viktor (Báró), Trill Zsolt (Szatyin),
Kristán Attila
(Színész), Törőcsik
Mari (Luka), ifj.
Vidnyánszky Attila
(Aljoska). Mi pedig tapsolunk
mindenkinek a végén, ahogy kell, de nem azért,
mert tetszett az előadás, csak
úgy megszokásból, inkább a
színészeknek.
Budapest, 2014. november
12.
Földesdy
Gabriella
