Bulgakov
fő művét, sajnos, nem vehetjük abszolút
közismertnek. Ennek oka lehet a terjedelmen kívül a
regényben elmesélt igencsak
szerteágazó és többsíkú
történet, amit többszöri olvasás,
visszalapozgatás
segít jobban megérteni. Színházi
előadás esetén ez csak akkor lehetséges, ha
többször nézzük meg, ez azonban nem jellemző. Az
előadás is meglehetősen
szövevényes, még ha egyszerűsítettek is a
regényen (nem is tehettek volna
másként). A lényeges kérdés ilyenkor
általában az, hogy miként.
Nos, a főszereplő nem a Mester. Az
elején még hihetjük, de
azután egyre inkább színtelenné
válik. És egyre inkább megerősödik Woland, a
fekete mágiával foglalkozó elegáns
ördög (sátán?) alakja (Lukács Sándor
játssza
nagyszerűen, egyben értelmezve is). Vád-monológja
az első rész zárójeleneteként,
vagy bálja (az általa elfoglalt moszkvai
lakásban?), ahol felvonul az emberiség
számtalan bűne, beleértve Hitlert és a
koncentrációs tábort és ezernyi más
szörnyű emberiség ellenes bűntettet, ráteszi a
pecsétet az előadásra.
A megszokott módon követhetetlen a
cselekmény, feltehetően a
Vígszínház zsúfolt nézőtere is
tisztában volt ezzel. De nagyon igyekezett
megérteni nagy-nagy csendben mindazt, amit lehet, és
talán önkéntelenül is
átérezni azt, amit közvetíteni akart a
rendező, Michal Docekal.
Ezért azután
nehéz az előadásról beszélni.
Ha egy ember fejében – mint itt a
Mesterében (Hevér
Gábor) –
egyszerre van jelen az emberiség történetének
minden rémsége, különös
tekintettel Pilátus (Fesztbaum
Béla) és Jésua (Varju Kálmán)
sajátosan
értelmezett történetére és
kettejük befejezetlen párbeszédére, a
Mesternek Margarita (Járó Zsuzsa)
iránt érzett
szerelme, megírt, ám befejezetlen és főleg meg sem
jelent nagyregényének
elutasítása, a harmincas évekbeli Moszkva
Sztálinnal és a doni parasztok
éhenhalatásával (Hitler és a
koncentrációs tábor időben ezen még
túl is mutat) – egy ilyen embertől nem lehet logikusnak
mondott gondolkodást számon kérni. Margarita
minden árat hajlandó megfizetni, hogy együtt
élhessen vele… amiben Woland a
maga rejtélyes-kegyetlen-fensőbbséges-olykor
jótevő (!) módján van
segítségére.
Az előadás egésze is
rejtélyes. Egy-egy részletbe
belemélyedhetünk, amelyek nem feltétlenül
alaphelyzetek (Lihogyejev – Kerekes
József –,
a kabaré igazgatójának eltűnése, vagy
már a nyitójelenetben a hosszasabb vita a
„Tömegír”-ben Jézus/Isten és az
ördög létezéséről, nem beszélve
később egy
főzőshowról.)
Figyelmünket lekötő, jó
megoldásokat látunk. Ilyen Margarita
(ruha nélküli) elröpítése Woland
báljára, ahol ő a háziasszony, Woland
kíséretének számos mozzanata, Hella (Réti Adrienn)
„fehér” lénye számtalan
alakban. Azok a kérdések, hogy miért Berlioz (Csőre Gábor) jelenik meg a
műben
(Faust-szál), és miért Sztravinszkij az idegorvos
(Tahi Tóth László – Sztravinszkij
zeneszerző életéről is szó esik
mellékesen), kevéssé
megválaszolhatók.
Berlioz markáns figura. Hontalan
Iván/Lévi Máté (Molnár
Áron) légiesebb, bár mint költő
„megőrülése” –
ördög-üldözése – erőteljes.
(Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szovjet
elmegyógyintézetek lakóinak
egy része, mint tudjuk, ellenzéki volt…)
Behemót – Mészáros Máté,
alkatánál fogva is alkalmas e
szerepre, Azazello – Telekes
Péter, Rimszkij – Lengyel
Tamás, Varenuha –
Lajos
András kellő értelmezésben
állítják elénk alakjaikat.
Az ördög előre
megjósolja Berlioz halálát (ettől válik
Hontalan Iván számára az ördög
valóságossá), Jésua Pilátus
migrénjére mutat rá és
sétálni küldi őt, attól elmúlna a
fejfájása…
Jósua kihallgatása, később
halála, ellentétben sok más
megoldással, meglehetősen naturalisztikus. Sok más
(részben filozofikus)
gondolat mellett találunk a színházi életre
is utalásokat (tudjuk, Bulgakov
segédrendező volt).
Az előadást Jésua és
Pilátus újbóli találkozása
zárja le,
felszabadítva Pilátust az örökös
várakozás alól.
Az időbeli ugrásokat jól
szolgálja a díszlet, csupa fém és
üveg, tükör, mely részeiben
elfordítható-befordítható (részben a
forgószínpad
felhasználásával), az óriás magas
téglalap belsejében lépcső van, itt-ott
ablakokkal – lehet Pilátus palotája, de lehet egy
elmegyógyintézet sivár
cellája is. (Díszlettervező: Martin Chocholousek). A jelmezek
megfelelnek az
előadás látszat-egyszerűségének,
kivétel Margarita ruházata és persze Woland
eleganciája. (Jelmez: Hana
Fischerová.)
A színpadi változatot a
rendező és Iva Klestilova
készítették, a magyar szöveget Szőllősy Klára
fordításának felhasználásával
Kovács Krisztina, aki
egyben a dramaturg is.
Az előadásban több fiatal is
játszik: Adányi Alex,
Csapó
Attila e.h., Fábián Szabolcs e.h., Gilicze Márta,
Gonda Kata e.h., Hajdú Ádám,
Kopek Janka, Németi Roland, Szabó Erika e.h.,
Zsíros Linda.
Szükség volt
animációra is. (Frantisek
Pechachek). Zene: Michal
Novinski,
mozgás: Bodor Johanna.
Miért is kell
megrendezni és megnézni A Mester és
Margaritát?!
Mert nagy mű, és mint minden nagy művet,
érdemes újra és
újra megismerni az új nemzedéknek, ill.
újabb megvilágításban, újabb,
más értelmezésben
látni mindenkinek, aki gondolkodik az életről. (A
filozofikus szálat előadásban
amúgy nehéz megmutatni.)
És főleg: mert valóban lehetetlen
úgy élni, hogy mindaz a
szörnyűség, ami megtörtént az emberiség
(eddig ismert) történetében, Jézus
szörnyű halálától a műben a II.
világháborúig, minden-minden egyszerre a
fejünkben van. És mégis élünk,
valahogyan. „Hogyan lehet így élni?” –
hangzik
el hangsúlyosan a kérdés. Választ azonban
vagy nem kapunk, vagy elfogadjuk
válasznak Woland megoldását: magához veszi
„örök életre” – a halálba
– a
Mestert és szerelmét, a magát
egyébként „szajhá”-nak valló
Margaritát-Margót.
Az előadás meglehetősen megdöbbentő.
Eléggé hosszú is
(valamivel a bemutató után láttuk, a tiszta
játékidő csaknem 3 óra volt, két
részben játsszák).
Mi mást mondhatnánk
végezetül: valóban nagyszabású
előadásnak lehettünk tanúi-nézői.
Budapest,
2014. október. 29.
Megjelent:
Kláris, 15/2. számában
Györgypál
Katalin