Nehezen ocsúdunk az előadás
utolsó percei után. Hiába
ismerjük – jól – Mozart utolsó 10
évének történetét Bécsben,
tragikusan korai
halálát, és hiába kering a köztudatban
Salieri állítólagos közreműködése
is
Mozart halálában.
Peter Schaffer
ismert drámája kettőjük ellentétét
állítja
középpontba, a felismert középszerűség
tragédiáját egy „világsikerre”
törő, de
csupán tisztes mesterember számára, és a
zseni köznapi életben való
járatlanságát,
élhetetlenségét.
Kulka
János Antonio Salieri szerepében
elkápráztatóan
hiteles. Egyszerű, viseltes, fehér foltos ingjében,
sötét térdnadrágban,
mezítláb – a művészi alulmaradás
elviselhetetlen érzésével. Mozart
tehetségét ő
ismeri fel a leginkább, mint ahogyan tisztában van
saját korlátaival is. Felülmúlni
soha nem fogja tudni, annyira
különbözik az ő merev iskolázottsága
Mozart játékos, szinte földöntúli
tehetségétől, amellyel a szertelen, mindenkivel és
mindennel megfontolás nélkül
szembeszálló, sokszor gyerekes fiatalember bír.
Nincs igazság a Földön – de
nincs igazság az égben sem. Isten nem egyformán
adományoz tehetséget, azt nem
lehet „jó magaviselettel” kiérdemelni.
Salieri kínjában még
magyarázatot, ideológiát is gyárt:
magát a zenét kell megvédenie Mozarttól,
és megengedhetetlen, hogy egy ilyen
jellemű – jellemtelen? – ember művei ekkora sikert
arassanak. Mozart halála
után egy darabig valóban újra felfénylik
csillaga, de meg kell érnie nevének
elfelejtését is, állapítja meg ő maga.
Mozart mindebből vajmi keveset ért.
Fiatal, szerelmes, feje
zenével van tele – és csak azzal. Apja nem
véletlenül védte a világtól. De apja
meghal, őt pedig magával sodorja az alkotás
szenvedélye. Belépése pillanatában
halálosan megsérti Salierit azzal, hogy egyszeri
hallás után pontosan emlékszik
Salieri Mozart érkezésére írt egyszerűbb
művére. De nemcsak pontosan emlékszik:
ott, azonnal remekmű születik keze alatt „csak
úgy”, „mellékesen” Salieri
dallamaiból.
Salieri egy darabig hitegeti magát, hogy
a hallott Mozart-szonáta,
amely lelkéig szólt, a véletlen műve volt
csupán, de amikor kizsarolja Mozart
feleségétől, Constanze Webertől férje
legújabb kéziratait, meggyőződik Mozart
különleges tehetségéről.
Nincs tovább, Mozartnak meg kell halnia!
De addig még Mozart komponál,
Salieri és az udvar intrikál,
a botfülű, látszólag igazságosságra
törekvő császár jön és
„bírál” – és
Mozarték nyomorognak. Mert a fiatal tehetség modora
– valóban –
elviselhetetlen, szabadszájúságával
mindenkit megsért, nem ebben a világban él.
Tanítványa nincs, mert a gazdag családok nem merik
erényes lányaikat az e téren
rossz hírű fiatalemberre bízni. Hiába koncertezik
sokat – a nagyvilágban –, a
pénz elszóródik brüsszeli csipkére,
táncmulatságokra, italra. Egyre inkább
lecsúsznak, egyre inkább kiszorulnak Bécs
külvárosába. A Varázsfuvola
már itt készül
el, teljes transzban – kocsmában mutatják be,
Salieri az egyetlen az udvartól,
aki megnézi. Mozart egyre betegebb – Salieri
többször utal rá, hogy ő mérgezte
meg arzénnal, ennek mikéntjére persze nem
derül fény. Az orvosok szerint
veseelégtelenségben halt meg, mondja Salieri, akit
élete hátralévő részében
kísérti Mozart halála, míg
végül – sokévi kórházi
kezelés után,
kényszerzubbonyban – öngyilkos lesz. Ezzel kezdődik
és végül ezzel is záródik
az előadás.
Közben varázslatos dallamokat
hallhatunk. Mozarttól,
természetesen. Salieri legsikeresebb tanítványa,
Katherina Cavalieri kiváló
énekesnő (Murányi
Márta) révén. Vagy a
háttérből. Amikor Salieri szétteríti a
földön Mozart új kéziratait, és nem
tehetségtelen muzsikus révén, pontosan
hallja a megírt zenedarabok részleteit – és
persze vele együtt mi is. Vagy
amikor Mozart halálos ágyán, Salieri
otthonában, Salieri jegyzi már le a Rekviem
partitúráját – olyat, amilyet ő maga soha
nem képes. (Tudjuk, hogy
Mozart nem is tudta már befejezni utolsó, nagyszerű
művét.)
A megfontolt, magában őrlődő, nevet
szerzett Salierivel
szemben Mozart az előadásban felveszi a versenyt. Minden
jellembeli,
felfogásbeli, akár világszemléleti
ellentétet érzékeltet, mozgásával,
zabolázatlanságával ugyanúgy hiteles, mint
vetélytársa, aminek megléte – a
versengés – el sem jut tudatáig. Nem hallgat
senkire, aggódó apjára rá sem
hederít, éli szinte kicsapongó
életét – miközben remekműveit alkotja.
Imádja
feleségét – a maga módján,
apját – a maga módján, apja halála
teljesen
megrendíti – vad futásba kezd (a színpadon).
Keresztes Tamás
játéka, rebbenő
ujjai, mozgása szintén kiváló,
méltó partnere fiatalságával Kulka
Jánosnak.
Az előadás természetesen
hatásos, ezt maga a darab
garantálja. De ennél több is: közelről,
emberien, szinte kétségbeesetten
mutatja be, hogy a tehetség – sokszor – mennyire
zabolázhatatlan,
kiszámíthatatlan. Mint Salieri keserűen
megállapítja: Mozart a hétköznapit
emeli az égbe, ő az égit rántja le a földre.
Kiváló megoldásokat
találunk a díszletek terén. Elsősorban a
mozgatható, állítható ágyat, ami hol
kórházi ágy, hol halálos ágy, de
olykor –
biliárdasztal. Vagy a „fülkét” –
ami alkalmat ad Mozart, Salieri és Katherina
abszolút közelségére egymáshoz, de
arra is megfelel, hogy Katherina énekét
halljuk – kvázi a bécsi színpadról.
Természetesen a gurítható, téglalap
alakú
zongorát is többször láthatjuk. És a
kényszerzubbonyt, amely keresztként
kifeszítve ott függ az oldalfalon az előadás minden
pillanatában.
A darabot most Zöldi
Gergely fordításában láthatjuk,
kellő mennyiségű
trágársággal Mozart részéről
(szabadszájúságát jellemezendő).
Felesége illik is
hozzá, saját gyerekességével. Sokáig
férje mellett marad, csak akkor hagyja el,
amikor már ő is félni kezd férjétől. Egyik
legjobb jelenete az előadásnak,
amikor anyósának, Webernének szidalmazása,
„kárálása” Mozart fejében
átalakul a Varázsfuvola
egyik
legszebb áriájává. (A fiatal zeneszerző
(is) egyébként
valóban önző, ha a zene iránti szenvedélye
így értelmezhető.)
Többen több szerepet játszanak.
Így Egri Márta
hol Kamarás –
a nem túl nagy színpadon a császári udvar
krémje „felvonul” –, hol cseléd, hol
pedig Weberné. Fodor
Tamás Leopold Mozart, de udvari ember is. Az
Igazgató, Tamási
Zoltán,
szerepe szerint kissé kívülálló a
versengésben, bár
természetesen Salieri mellett áll. II. József
császárt Kaszás
Gergő játssza
kellő unalommal, zenéhez nem értően, lekezelően
főként Mozárttal szemben, „Hát
így”. Constanza: Lovas
Rozi játékosan, de szenvedéllyel.
A darabot Szikszai
Rémusz rendezte kiválóan.
Díszlet: Varga Járó Ilona.
Érdekesek, kifejezőek a jelmezek
(Kiss Julcsi) – olykor
meglepő ruhákkal, különösen az énekesnő
Katherina
esetében. Zenei vezető: Wágner
Puskás Péter. (Kitűnőek a hangeffektusok is,
például a biliárdgolyók
ütközései.)
Producer: Orlai
Tibor.
És persze továbbra is
rejtély marad a kiugró tehetség
mibenléte és a hozzá fűződő „helyes”
„társadalmi” viszony, hiszen ennek
lehetséges megoldása (?) nem az előadás feladata.
De talán újra eltűnődhetünk
mindezen, látva az előadást.
Budapest,
2014. június 18.
Megjelent
a Kláris 14/6. számában
