Az ember csak nézi, csak nézi, hátha
mégis történik valami,
miközben – látszólag – az ég
világon semmi. Csak éppen múlik az
életük. Meg a
miénk. Mert várunk, folyton és mindig
várunk. Kivéve azt a kevés időt, amikor
flow-élményünk van. De Vladimir (Kocsis Gergely) és Estragon (Elek Ferenc)
életében ilyesmiről vajmi kevés szó eshet.
A flow-élményhez tevékenység kell.
Itt jórészt éppen ez hiányzik. Hiszen
várnak. Tudjuk, hogy Godot – mint valami
megváltó – sohasem fog megjelenni. Bár
létezik, valahol létezik, hiszen a
kisfiú (Varga
Zétény m.v.) hírt hoz róla és
tőle kétszer is. Két este, amikor a
két – toprongyos – férfi őrá
vár, azt sem tudjuk meg, pontosan miért. Valamihez
engedélyre, valamihez lehetőségre. Nem fontos, mire
és miért…
Várnak, és mi is várunk.
Hátha mégis megjön Godot, miközben
tudjuk, hogy nem jön el – soha. Elnézzük a
két valószínűtlenül rongyos ruhás
embert. Az egyik már be sem gombolkozik. Pedig emberi
lények, beszélnek,
kérdeznek, valamelyest gondolkoznak. Úgy
általában. Miközben nem kötelesek
minden este idejönni és Godot-ra várni. De
idejönnek, itt találkoznak, és
várnak. Amikor megjelenik a különös, előbb igen
elegáns és parancsoláshoz
szokott Pozzo úr (Kulka
János) még különösebb
szolgájával, Luckyval (Keresztes
Tamás), kiderül, hogy nem túl empatikusak,
kissé mintha kíméletlenek lennének.
De nem jobban, mint sokan mások…
Luckyt a vastag kötél
végén előbb sajnáljuk, mert együgyűnek
mutatja magát, meg őszes, meg alig él… és
már nem tud táncolni sem. De még
„gondolkodik” parancsszóra, ha ezt a sok
szó-egymás-után-rakást
gondolkodásnak
vélhetjük. És főleg, nem képes abbahagyni a
sok zagyvaságot. Így aztán a két
toprongy gondolhatja azt is, hogy Lucky megérdemli a
sorsát. Már nem háborodnak
fel, sőt.
Csak
látszólag nem történik semmi.
Leginkább Pozzo úr
sorsának alakulásán mérhetjük le, mi
minden történhet és történt is.
Megvakulhat valaki, teljesen tönkremehet csak úgy,
egyszerre, úgy ébred fel egy
reggel, hogy nem lát. Mint Pozzo úr. És már
nem tudja, mikor. Tegnap volt, hogy
először találkoztak, vagy sem? És éppen ott?
Idő és tér teljesen egybefolyik,
értelmezhetetlenné válik az ő
számára is. Már csak egy szerencsétlen,
segítséget
kérő embert látunk magunk előtt. Hová lett
parancsolhatnékja, eleganciája? A
semmibe veszett, mint az élete, életük. Ki tudja,
hova mennek, vagy inkább már
csak vánszorognak Luckyval? Talán már nem is
fontos.
A Katonában most ketten rendezték Beckett darabját, Ascher Tamás
és
Zsámbéki Gábor, együtt. Az ilyesmi
igen ritka megoldás. Szakszerű előadás.
Pontos, precíz. Éppen annyira látványos,
amennyire ez lehetséges. A helyszín,
mint egy lakatlan sziget, óriási, kissé
domború korong, bevonva semleges, drapp
színű textillel, kókusszal, ki tudja. (Díszlet: Khell Csörsz.) Kellően
semmitmondó, de folytonosan mozog a központi
tengelyén, ahogyan a szereplők a
korong szélein járnak, leülnek. Bizonyára nem
könnyű talpon maradni rajta.
Egyébként sem könnyű játszani,
különösen Estragonnak és Vladimirnek, akik
végig
a színen vannak. (Két részben
játsszák most is, 2 óra 20 perc a szünettel,
Kolozsvári Grandpierre Emil
fordításában.) Érdekes a mozgás,
részint a
folytonosan mozgó „féltányér”
miatt, részint a tánc-imitációk miatt,
részint pedig
Luckynak az együgyűségként is értelmezhető,
meglehetősen különös mozgása miatt.
(Mozgás: Horkay
Barnabás e.h.)
A díszlethez természetesen egy
árva-kopár kis fa is
tartozik, melynek azonban másnapra kinő néhány
pici levele. És még
gyönyörködhetünk egy kevés
funkciójú, óriási rugóban is…
Jók a jelmezek. A két
férfinak ilyen mértékű toprongyot
nehéz összehozni, különösen úgy, hogy
ne essen le róluk semmi akkor, amikor nem
kell. A cipőknek külön fejezetet lehetne szentelni. És
akkor itt van Pozzo úr
és feltűnően elegáns öltönye,
prémgalléros kabátja, nagyon oda nem illően
–
először. Aztán hasonul jelmezében is. (Jelmez: Szakács Györgyi.)
Nos, az előadás
megfelelően lehangoló, még ha nagy ritkán
némi kacagásféle hallatszik is itt-ott a
nézőtéren. Szinte teljes képet
kaphatunk a „nem-élet”-ről. Hiszen ők valóban
nem élnek igazán, csupán léteznek
– még egy darabig. Mert hátha másnap
aztán már tényleg felkötik magukat arra a
csenevész fácskára?
A cselekvés azonban kimarad az
életükből feltehetően a
jövőben is.
Budapest, 2014. 04. 26.
Györgypál
Katalin
